Elhamarkodott randevú (4/2. rész)
A Herceg Miki által előadott történet ugyanis beillett volna egy olyan romantikus film forgatókönyvének, aminek a megtekintését biztosan nem ajánlotta volna egyik tévétársaság sem tizennyolc éven aluliak számára.
Dórit különösen az a momentum döbbentette meg, amikor épp azt mesélte a dicsekvő fiú, hogyan mászott ki hajnalban az ő lányszobájának ablakán, no meg azok a pikáns részletek, amiket ezt megelőzően ecsetelt igen plasztikus módon. Letaglózva fordított hátat a társaságnak, s abban a pillanatban azt sem tudta eldönteni, vajon a csalódottság, a szégyen vagy a düh szorongatja-e kegyetlenebbül a szívét. Fogalma sem volt, miképpen kellene reagálnia a történtekre, csak abban volt biztos, hogy a hirtelen felindulást legyőzve higgadtan, okosan kell cselekednie.
„Milyen jó is lenne, ha most itt lenne Kata, és tanácsot kérhetnék tőle!” – gondolta elkeseredve, de az egyetlen igazán bizalmas barátnője éppen betegen feküdt otthon.
– Mi az, te sírsz? – hangzott fel mellette egy ismerős, részvétteljes hang, s amikor felemelte a fejét, Solymos Ferit látta meg maga előtt. A félszeg, szemüveges fiú köztudottan hónapok óta rajongott az Almási lányért, s nem rajta múlott, hogy ez a szerelem mind ezidáig plátói maradt.
Dóri elszoruló torokkal kezdett bele szomorúsága okának magyarázatába, de a fiú már az első mondatok után intett: ne folytassa, ismeri a történetet, ahogy mindenki az osztályban, elég csúnya dolog Mikitől, hogy ilyen indiszkrét módon kiteregeti a randevújuk minden apró részletét, csak azért, hogy eldicsekedhessen vele: a többi sráccal ellentétben neki sikerült betörnie ezt a „megközelíthetetlen aggszüzet”.
– De Feri! – csattant fel a kislány. – Csak nem hiszed, hogy akár csak egy szó is igaz az egészből?!
– Miért, talán nem voltatok moziban tegnap? – kérdezte Feri anélkül, hogy egy csöppnyi gúny vagy számonkérés lett volna a hangjában.
– De utána mindössze annyi történt, hogy hazakísért, és a házunk kapujában elváltunk! Még csak nem is csókolóztunk!
Solymos Feri most érezte csak át Dóri helyzetének súlyosságát. Föltolta a szemüvegét, miközben arcán őszinte felháborodás tükröződött, no meg az, hogy azon töpreng, hogyan lehetne a kislány számára megnyugtató fordulatot elérni az ügyben. Kifejtette, hogy szerinte a magyarázkodás egyáltalán nem lenne célravezető, sőt, inkább ellenkező hatással járna.
– Meg aztán amúgy sem hívhatsz össze sajtótájékoztatót, hogy mindenki számára hitelesen cáfolhasd Miki hazugságait. Mást kell itt csinálni – fejtette ki, s közben roppantul élvezte a kislány várakozással teli pillantásait. – Az egész sztorit lehetetlenné kell tenni, úgy ahogy van.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Dóri meghökkenve.
– Te egyáltalán nem találkoztál tegnap Herceg Mikivel! – jelentette ki Feri egy régivágású rendőrfelügyelő sejtelmes modorában, majd rövid hatásszünet után hozzátette: – Olyannyira nem, hogy moziban is velem voltál, nem pedig vele.
Dóri egy pillanatra elbizonytalanodott. Mit akar ez a fiú? A saját céljai érdekében szeretné kihasználni az ő szomorú helyzetét? Aztán mélyen Feri szemébe nézett, és már tudta, hogy szó sincs itt semmiféle visszaélésről, inkább egy nagyon is ésszerű megoldásról és egy igencsak méltányolható, nemes segítségnyújtásról.
A következő szünetben tervszerűen megkezdték a Solymos-féle hadműveletet. A folyosó egyik forgalmas részén beszédbe elegyedtek, s a mellettük elsétáló vagy megálló osztálytársaik fültanúi lehettek annak, amint éppen megtárgyalják az általuk tegnap látott mozifilm legérdekesebb részleteit. Arra különösen ügyeltek, hogy nyilvánvaló legyen, ezt a bizonyos filmet ők együtt nézték meg, s e célból Feri például ilyeneket mondott:
– Már hogyne emlékeznék, Dóri! Nem szemrehányásképpen mondom, de ennél az izgalmas résznél úgy megszorítottad a kezem, hogy attól féltem, rögtön kiserken a vér az ujjaimból!
Az osztály közvéleménye jól követhetően, szinte óráról-órára átalakult, mégpedig – ahogy azt Feri előre megjósolta – az ő szemszögükből nézve a lehető legkedvezőbb módon. A nap végére kivétel nélkül minden lányt sikerült a maguk oldalára állítaniuk, és már a fiúk közül is szép számmal akadtak, akik gúnyos, lesajnáló pillantásokat vetettek Herceg Mikire. A kétes büszkeségében megbántott fiúnak azonban esze ágában sem volt ilyen könnyedén belenyugodni a dologba.