Kegyes hazugság
Manapság, ebben a sokszor esztelenül rohanó világban ritkán adódik rá alkalom, hogy egy olyan nagy család, mint amilyen az Almásiéké is, teljes létszámban vehessen részt valamiféle közös programban. Nos, ezen a vasárnap délutánon úgy hozta az élet, hogy felnőttnek-gyereknek egyaránt semmi dolga nem akadván, együtt ültek le a tévé elé, hogy megnézzenek egy, a műsorújságban családiként aposztrofált filmet.
A történet egy fiatalasszonyról szólt, aki hosszú szenvedés után gyógyíthatatlan betegségben hal meg egy kórházi ágyon. A megható igaz mese mindannyiuknak könnyeket csalt a szemébe, egyedül Gergő volt az, aki inkább dühös volt, amikor megszólalt:
– Szerintem piszokság volt a dokitól, hogy csak a végén szólt neki, hogy igazából mi is a betegsége! Joga lett volna megtudni, már a kezdet kezdetén!
– Aztán mire ment volna vele? – kérdezte szelíden Ákos. – Hidd el, kisöcsém, ez az orvos nemcsak a hippokratészi esküjéhez nem vált hűtlenné, de igaz ember módjára is cselekedett. Hiszen így a lehető legvégső határig meghagyta az asszonyt abban a hitében, hogy akár meg is gyógyulhat.
– És bizony a gyógyulásba vetett hit sok esetben csodákra képes – állt bátyja pártjára Dóri. – Sok olyan embert hozott vissza az életbe, akiről már végleg lemondtak az orvosok.
– De hát ez akkor is hazugság! – kapcsolódott be a vitába Hugi is. – Nincs igazam, anya? Mindig azt mondjátok, hogy nem szabad hazudni. Akkor miért védi Ákos a doktor bácsit?
– Tudod, kislányom – magyarázta anya –, előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor úgy tehetjük a legjobbat valakivel, ha eltitkoljuk előle az igazságot, vagy éppenséggel füllentünk neki. Ezt szokták kegyes hazugságnak nevezni.
Az ikrek számára újdonságként hatott ez a fogalom, amit apa elbeszélése tett valamelyest érthetőbbé számukra:
– Hadd meséljek el egy történetet, ami számomra a legemlékezetesebb, amit valaha is a kegyes hazugsággal kapcsolatban hallottam. A dolog az egykori főszerkesztőmmel, Abonyi úrral történt, még a hatvanas évek elején. Abonyi úr agglegény volt, egy idős asszony viselt rá gondot, akit mindig csak Zsófi mamaként emlegetett. Nos, amikor ez a nénike értesült róla, hogy Abonyi úr olaszországi kiküldetésre készül, az egyik este, miután végzett a vasalással, odaállt elé, és elfogódottan belekezdett a mondókájába. Közben a bugyellárisából előhalászott egy kissé foszladozó, elsárgult papírcetlit, amiről azt állította, hogy az egy sorsjegy, amit annak idején a vőlegényétől kapott, aki az olasz fronton harcolt az első világháborúban. Ott is esett el, mesélte Zsófi mama, de amikor utoljára otthon járt szabadságon, akkor adta át neki a sorsjegyet azzal a megjegyzéssel, hogy talán az lesz eljövendő boldog közös életük záloga, anyagi megalapozója. Arra kérte Abonyi urat, tegye meg, hogy utánanéz ott, Taljánföldön, nyert-e vajon ez a sorsjegy.
Az én főszerkesztőmet már ez a fajta naivság is meglehetősen elképesztette, amikor azonban a kezébe vette a papírcetlit, csaknem felnevetett: nem más volt az, mint egy közönséges boroscímke. Szerencsére Abonyi úrnak, meglehetősen fegyelmezett ember lévén, még csak egy halvány mosoly sem suhant át az arcán, már csak azért sem, mert amikor kibontakozott előtte az egész história, már csöppet sem ítélte sem nevetségesnek, sem szánandónak, sőt: úgy találta, hogy inkább nagyon is tiszteletre méltó az az odaadó hűség, amellyel ez az asszony négy évtizeden keresztül őrizgette azt az egyetlen emléket, ami egy nyilvánvalóan csalárd fiatalembertől maradt rá.
Zsófi mama sohasem ment férjhez, mert bár nem az Isten házában mondta ki, mégis magától értetődően örök érvényűnek érezte a holtodiglan-holtomiglan tartó hűséget, amit tulajdonképpen egy arra teljesen érdemtelen embernek fogadott. És negyven év után sem a pénzéhség sarkallta arra, hogy a dolog végére járjon. Megmondta előre a főszerkesztő úrnak, hogy – hozzátartozója nem lévén – az esetleges nyereményt az egyházra szándékozik hagyni. Az egykori főnököm úgy mesélte, hogy hirtelen jeges verejték lepte el, amikor rádöbbent, hogy a szó szoros értelmében egy tisztességben megőszült idős asszony egész életét tartja a kezében, egy megsárgult boroscímke formájában. Hálát adott az Istennek, hogy nem árulta el magát holmi ostoba, hirtelen feltörő kacagással, amivel egy másik ember egész életét tette volna egycsapásra a semmivel egyenlővé.
Olaszországból aztán egy apró Madonna-szobrocskával tért haza, azt füllentve a házvezetőnőjének, hogy a sorsjegyet annak idején a tárgynyeremény-sorsoláson húzták ki. És bizony a történet elmesélése végén is könnyek szöktek a szemébe, amikor visszagondolt rá, micsoda örömet okozott ezzel az aprócska kegytárggyal a derék asszony számára.