– Mire gondolsz, nagyfiam? – csapott le elsőszülöttje szavaira Károly.
– Már az is gyanús volt – fejtette ki Ákos –, hogy amíg hazafelé jöttünk a rendőrségről, Gergő mélyen hallgatott. Pár hete, amikor a biliárdteremből hoztam haza, egész úton be nem állt a szája. Próbálta magyarázni a bizonyítványát, és mindenáron rá akart venni, hogy segítsek eltussolni előttetek a történteket. Most meg: semmi. Egyetlen szó nem hagyta el a száját.
– Nyilván azért, mert nagyon szégyellte magát – vélekedett a családfő.
– Hát éppen ez az! – bólintott Ákos. – Én is megfigyeltem, hogy a rendőrségről hazafelé végig bűntudatos képpel bandukolt mellettem, és amikor hazaértünk, be sem mert jönni a házba, anyának kellett kimennie érte. Majd eltelik egy negyed óra, és az öcskös már mint hőstettet adja elő a cselekedeteit, és aztán mártír arccal elvonul a fürdőszobába.
– Ez valóban elgondolkodtató – szólt csöndesen Julika, miután visszaidézte magában a történteket.
– Van ám itt más is – folytatta Ákos. – Az öcskös azt mondja: szerelmes lett ebbe a Kláriba. Gondoljatok csak bele: ha egy elsős gimnazista szerelmes lesz az osztálytársába, akkor mi válik az elsődleges céljává? Nos, szerintem az, hogy mindenáron a lány közelében maradhasson. Gergő pedig semmi máson nem ügyködik már egy jó ideje, mint hogy mihamarabb eltávolítsák a gimnáziumból.
– És mi a helyzet a füves cigarettával? – kérdezte Károly, és ezúttal reménykedett benne, hogy a fia ebben az ügyben is cáfolatot fog előadni. Nem is kellett csalódnia.
– Újabb gyenge pontja a történetnek – jelentette ki Ákos. – Beszéltem a hadnaggyal, és természetesen rákérdeztem a dologra. Azt mondta, bízzam a tapasztalatukban. Ha lett volna bármiféle kábítószerre utaló jel, úgy csaptak volna le rá, mint a vércse. És akkor nem az ifjúságvédelmiek hatáskörében vizsgálták volna az ügyet, hanem átadták volna a kábítószer-alosztálynak. De ez, mint már mondtam, nem így történt.
– Az egyetlen megnyugtató dolog, amit az utóbbi időben Gergő kapcsán hallottam – sóhajtott nagyot Julika.
– Többet nem is fogsz hallani, anya, pedig még nem végeztem – mondta Ákos. – Nagyon zavaros számomra az is, amit Gergő az iskolába menetel körülményeiről mondott. Mintha azt akarná elhitetni velünk, hogy abba a gimnáziumba csak ő meg Klári járnak. Márpedig eléggé valószerűtlen, hogy reggel fél nyolckor olyannyira kihalt a park, ami a környék legforgalmasabb buszmegállója és a gimnázium között fekszik, hogy Klárinak minden áldott reggel magányosan reszketve kell végigmennie rajta… És különben is: hová lett ebből a történetből egyszer csak Klári? Gondoljatok bele: itt van ez a lány, aki állítólag segítséget és védelmet kért a mi Gergőnktől, de aztán faképnél hagyja, és hátra sem pillant, hogy vajon mi történt a lovagjával. Még az iskola kapujában sem várja meg. Hát nem furcsa?
Néhány pillanatra újra csak a gondolataikba merültek.
– No de mit akarsz mondani ezzel az egésszel? – kérdezte végül a családfő. – Mi a te verziód?
– Szomorú következtetésre juthatunk, ha átgondoljuk mindazt, amit most elmondtam – hajtotta le a fejét Ákos. – Szerintem Gergő nem tett le arról a céljáról, hogy kirúgassa magát a gimnáziumból. Jól tudta, hogy ehhez gyakorlatilag semmi mást nem kell elkövetnie, mint összegyűjteni pár óra újabb hiányzást. Ma tehát egyszerűen nem tett mást, mint megint csak lógott. Iskola helyett a parkban töltötte az időt hasonszőrű cimboráival. Elbújtak a bokrok közé, és pöfékeltek. Na nem füves cigarettát, csak hagyományosat. Sajnos volt már rá eset, hogy Gergőt dohányzáson kaptad, igaz, apa? Nem is történt olyan régen… Valószínűleg a jómadarak összeveszhettek valamin, abból aztán csetepaté lett, majd rendőrségi ügy… Aztán kitalálta ezt a hősi eposzt a kábítószerről, a lovagias cselekedeteiről, meg minden egyébről, és most abban a szerepben tetszeleg, hogy ő aztán igazán nagyon gimnazista akar lenni, de hát, ugyebár, a körülmények és a véletlenek szörnyű összejátszása ellen tehetetlen a legjobb szándékú kisdiák is…
– Akármeddig is morfondírozok rajta, nem találok gyenge pontot a logikai okfejtésedben – csóválgatta a fejét elkeseredetten a családfő, majd megadóan és kissé tanácstalanul felsóhajtott: – Te mit javasolsz, mit csináljunk?
– Nehéz döntés – vakargatta a fejét Ákos. – Az előbb úgy fogalmaztál, apa: úgy érzed, nagyon távol kerültetek Gergőtől. Nos, felmerül a kérdés, hogy vajon mi lenne a következménye, ha amúgy vizsgálóbíró vagy nyomozótiszt módjára ellentmondásba kevernétek, és pontról pontra megcáfolnátok a történetét? Vajon hogyan élné meg Gergő ezt a kétségtelenül megalázó helyzetet? Nem kerülne-e még távolabb tőletek? Várható lenne-e ettől az eljárástól, hogy a későbbiekben őszinte legyen hozzátok?
– No de hát mégsem asszisztálhatunk ehhez a színjátékhoz! – fakadt ki Károly.
Julika szomorúan hallgatta a család két legidősebb férfitagjának vitáját, és hiába töprengett rajta, sehogy sem tudta eldönteni, melyiküknek van igaza. Végül így szólt csöndesen:
– Mégiscsak az lenne a legjobb, ha Gergő magától vallaná be, hogy mi is az igazság.
– Igen, valóban ez lenne a legüdvösebb – bólogatott elgondolkozva a hitvese is, majd hozzátette: – Mindenesetre ennek céljából éreztetnünk kell vele, hogy vannak bizonyos fenntartásaink a történetével kapcsolatban.
Ákos is egyetértett az elhangzottakkal:
– Jó megoldás. Szerintem sem kell mindjárt nekiesnünk. Hagyjunk egy kis időt neki, hátha magába száll, és előbb-utóbb ő maga fog késztetést érezni rá, hogy bevallja az igazat. De nem árt ezt a folyamatot valamivel nekünk is elősegítenünk.
Nos, ez a bizonyos „elősegítés” csakhamar meg is történhetett. Gergő visszatért a körükbe, s ekkor elkövetkezett az a pillanat, amikor apa és fia egymással szemben állva váltottak pár szót.
– Van még valami mondanivalód a történtekkel kapcsolatban, fiam? – tette fel szenvtelen hangon a kérdést Károly.
– Mire célzol, apa? – kérdezett vissza Gergő csodálkozva.
– Nem célzok én semmire. Föltettem egy egyszerű kérdést, egyenes választ várok rá.
– Nincs más mondanivalóm – felelte rövid gondolkodás után Gergő.
– És minden úgy igaz, ahogy elmondtad? – folytatta az édesapja, és mélyen középső fia szemébe nézett.
Gergő nem sokáig bírta állni édesapja tekintetét. Már a padlóra pillantva bökött ki egy halk de határozott igent.
– Rendben – csapott a fia vállára a családfő. – No, akkor most menj a szobádba. Később még beszélgetünk.
Egyelőre nem dőlt el, hogy Gergő pár hónap múlva, az őszi iskolakezdéskor hol folytatja majd a tanulmányait. Mindenesetre az élet addig sem állt meg az Almási-házban. Két nap múlva a családfő lelkendezve nyitott be középső gyermeke szobájába:
– Jó hírem van, fiam. Találtam egy neked való munkát. Már meg is beszéltem a részleteket a műszakvezetővel.
Gergő egyelőre örült ennek a hírnek:
– Remélem, asztalosműhelyről van szó – mondta.
– Nem éppen. A Tejipari Vállalat csomagolási részlegéről.
– Micsoda? – húzta fel a szemöldökét a kamaszfiú. – Na de hát…
– Gondolod, hogy nyolcosztályos végzettséggel lehetőséged van válogatni az ajánlatok között? – vágott közbe Károly.
– Na mindegy, valahogy kibírom ezt a pár hetet a szünidőig – dünnyögött Gergő.
– Miféle szünidőről beszélsz? – ámult el az édesapja. – Tudtommal vakáció csak az iskolásoknak jár, te pedig mostantól, még ha reményeim szerint átmenetileg is, de felnőtt, pénzkereső tagja lettél a családnak. Ezt akartad, vagy nem?… No, azt javaslom, feküdj le gyorsan, mert holnap reggel hat órakor megkezdheted a munkát a Tejüzemben.
Köszi az ötletet 🙁