Hajdú Endre – ha kénytelen-kelletlen is – de belement a játékba. „Játék” – írja a krónikás, és nem azért fogalmaz ilyen profán módon, mintha szívtelen közönnyel viseltetne az élet, a halál és az emberi szenvedés örök nagy kérdéseivel szemben. A krónikás csupán azt akarja érzékeltetni, hogy a tragédia sújtotta családfő számára ez a felolvasósdi nem volt más, mint értelmetlen időtöltés, hiábavaló harc a sors hatalma ellen, és úgy tekintett rá, mint a valóságba beletörődni nem képes emberek ostoba önámítására.
Ennek ellenére dicséretes szorgalommal és színészeket megszégyenítő átéléssel végezte a rábízott feladatot, s csakhamar több kazettányi hanganyaggal látta el Ákost.
Egy szomorú nyári estén az Almási fiú magányosan üldögélt kedvese kórházi ágya mellett. Már túl volt azon, hogy elmesélje Évinek, mi történt vele aznap, s mert átmenetileg kifogyott a szóból, és az álom is haladékot nem tűrően környékezte, fogta hát, és a beteg fejére helyezte a fülhallgatót, majd bekapcsolta a magnetofont. Aztán rákönyökölt a betegágyra, és kisvártatva elszunnyadt.
Arra riadt fel, hogy valaki benyit a helyiségbe. Álmos szemei előtt Hajdú Endre alakja jelent meg. Ez olyan hihetetlen, szinte földöntúli jelenségként hatott, hogy alaposan meg kellett dörzsölnie a szemét, hogy meggyőződjön róla: nem álmodik.
– Endre bácsi! De örülök, hogy eljött! – szólt hunyorogva.
Most a váratlan látogatón volt a megdöbbenés sora. Jól látszott, hogy arra számított: egyedül fogja találni a lányát ezen a késői órán.
– Te itt vagy? Hiszen már éjfél is jócskán elmúlt! – jegyezte meg riadtan az édesapa, aztán, mint valami rosszaságon kapott gyermek, zavartan magyarázkodni kezdett: – Tudod, elszunyókáltam délután, és azt álmodtam… hogy is mondjam…, nekem most mindenképpen ide kellett jönnöm, mert… – Aztán lehuppant a lánya betegágya mellé, szemben Ákossal, a vonásai megszelídültek, és mintha azt mondta volna az arca: „Na jó, akkor kezdjük az elején.”
Most hosszas csend következett, mély sóhajokkal teli, súlyos csönd, majd nagy sokára megszólalt a láthatóan elérzékenyült édesapa:
– Igazad volt, fiam. Mindenben. Valóban eltemettem már Évikét, legalábbis ami a szívemet illeti. Talán titkon azt reméltem, könnyebben fel tudom dolgozni ezt a sorscsapást, ha nem úgy tekintek a kislányomra, mint egy élő, hús-vér emberre.
Lopva Évire pillantott, aztán, mint aki még mindig nem képes elviselni a látványt, leemelte róla a tekintetét.
– Mert hogy kiheverni nem fogom soha, abban biztos voltam. Túl jól ismerem már az érzést: milyen az, elveszíteni valakit. Hosszú évekkel ezelőtt itt hagyott a feleségem, és a fiammal sem találkozhatom már soha ebben az életben. Azt hiszem, amikor lemondtam a lányomról, a saját szenvedéseimet akartam megrövidíteni. Belátom, önző voltam és ostoba. De az vesse rám az első követ, aki átélt már az enyémhez fogható tragédiát, és épelméjű tudott maradni. Én mindennap úgy éreztem, nem leszek rá képes. Ütöttem-vágtam magam körül. Ordítani és bőgni szerettem volna kínomban, mint egy csapdába szorult vadállat. Vitustánc volt ez, az élet és az őrület határán…
Ákos lassan a magnetofon felé nyúlt, és kikapcsolta, majd óvatosan leemelte a fülhallgatót Évi fejéről. Hajdú Endre ebből semmit nem vett észre, mert most lehajtott fejjel meredt maga elé, mint aki megpróbál erőt gyűjteni a folytatáshoz.
– Az olvasásba menekültem – szólalt meg újra. – Olyan könyveket olvastam el, amiket talán soha a kezembe sem vettem volna. És közben nem értettem, miért harcol mindenki a balsors ellen; miért nem képes senki tudomásul venni a megváltoztathatatlant; miért nem hagyják békével elmenni ezt a szerencsétlen teremtést. Miért nem fogja fel senki, hogy Évi számára az élet…
Itt hirtelen csönd támadt. Hajdú Endre újból a lányára pillantott, és azokat a szavakat, amelyeket az előbb még olyan vad keserűséggel akart kimondani, örökre elharapta.
