Május 31., 14 óra 26 perc
Teljes erővel tombolt a nyár. Bárányné a női háló hűvösében hevert az ágyán, Demeter bácsi a terasz árnyékába húzódott vissza, a lakók legtöbbje azonban a medence partján keresett felüdülést. Archibald pedig szorgalmasan hordta nekik a frissítő italokat és a nassolni valót.
Egyszer aztán az inas nem az italostálcával tért vissza a körükbe. De nem az volt rajta a legfurcsább, hogy hátratett kézzel közlekedik, mint valami hadvezér. Az arca is olyan volt, mint egy felbőszült tábornoké az elbukott csata után. Egyáltalán, az egész lényéről a mélységes döbbenet, csalódottság és megbántottság sugárzott.
Öles léptekkel igyekezett a medencéhez, megállt a szélénél, és előhúzta a háta mögül a kezét, amelyben egy fényképet szorongatott. A fotográfiát körbemutatta a társaságnak, miközben remegő hangon megkérdezte:
– Ki tette ezt?
Ez a rövid kérdés döbbenetes erővel hatott a lakótársakra. Az elmúlt hetekben megszokták már, hogy Archibald mindig cirkalmas körmondatokban fejezi ki közlendőjét, melyekből sohasem hiányzott az „uram” vagy a „kisasszony” megszólítás.
– Mi az? Mi történt? – érdeklődött izgatottan Rózsa.
Orgaz Nusi megszeppenve, suttogva közvetítette számára a történéseket:
– Archibald egy fényképet tart a kezében, amelyik egy elegáns férfit ábrázol, lóháton. A férfi szája fölé valaki hatalmas bajuszt rajzolt.
Rózsa óriási elképedéssel értesült arról a cselekedetről, amit Viktóriaként követett el mintegy negyed órával korábban.
– Még egyszer megkérdezem: ki tette ezt? – mennydörögte az inas. – Vagy ki tud valamit eme förtelmes bajusz keletkezésének körülményeiről?
– Nem értem – csóválta a fejét Csecs Emőke, és tanácstalanul nézett végig lakótársain. – Miért lepődött meg Arcsika azon, hogy a grófja bajuszos volt?
– Kisasszony, felhívnám a szíves figyelmét – szólt Archibald, láthatóan nehezen türtőztetve magát –, hogy fotográfián szereplő személyek a legritkább esetben szoktak arcszőrzet-növekedést produkálni. A fényképet tehát nyilvánvalóan utólag manipulálta valaki, ami annál is galádabb eljárás, mert hiszen gróf Körömházy, ha életének bizonyos szakaszában el is határozta magát bajusz növesztésére, akkor a legszélsőségesebb esetben is csupán ápolt angolbajusz jöhetett számításba, nem pedig ilyen förtelem, ami hozzávetőleg tíz centiméteres fesztávolságban mered oldalra az arcától.
Eme kacifántos ékesszólást hallva Csecs Emőke jottányit sem jutott közelebb a probléma megértéséhez. Zavartan pislogva csavargatta szőke fürtjeit, a száját pedig továbbra is tátva tartotta, mintha a következő pillanatban egy közepes méretű epret szándékozna behelyezni a résen. Taksony készségesen megvilágította előtte a bonyodalom lényegét, mert úgy érezte, Archibald további ostoba kérdések elviselésére már nem lenne képes:
– Hát nem látod, te szerencsétlen? Valaki egy fekete filctollal rajzolta oda azt a bajuszt!
– Úgy van – nyugtázta az inas. – És bevallom, módfelett kíváncsi lennék az elkövető kilétére.
– Hát azt nehéz lesz kideríteni – csóválgatta a fejét Bulcsú. – Először is tudnunk kellene, hogy körülbelül mikor történhetett a…
– A cselekmény elkövetésének ideje elég nagy pontossággal behatárolható – vágott közbe tőle szokatlan türelmetlenséggel Archibald. – Ugyanis kereken egy fél órával ezelőtt jártam a hálószobában, és midőn elvégeztem, amiért bementem, vetettem egy röpke pillantást az éjjeliszekrényemen álló fényképre. Még nem szerepelt rajta eme visszataszító mázolmány.
– Akkor hát csak annyi a dolgunk, hogy megpróbáljunk visszaemlékezni, ki ment be a házba közülünk az elmúlt harminc percben – vonta le a következtetést Nusi, majd némi töprengést követően ki is bökött két nevet: – Rózsa és Taksony.
Hasonlóképpen emlékeztek a többiek is, és persze mindenki az utóbbi delikvensre pislantgatott várakozással teljesen.
– Beismeri, hogy így történt, ur… izé, Zöld? – tette fel a döntő kérdést a hajléktalannak.
Taksony megszívta az orrát, aztán csendesen így szólt:
– Elismerem, hogy nemrég beszaladtam az illemhelyre, elvégre mégsem pisilhet a medencébe az ember…
– Milyen megható – gúnyolódott Nusi. – Az állatidomítás csodája.
– Ha már a medencénél tartunk… – folytatta a hajléktalan, elengedve a füle mellett a megjegyzést. – Mielőtt végleg rám kenné a balhét, öregfiú, hadd kérdezzek valamit: látott vizes lábnyomokat a férfiháló felé haladni? Esetleg magának a helyiségnek a padlóján?
– Nem – jelentette ki tárgyilagosan Archibald.
– Akkor, remélem, elfogadja az alibimet, én ugyanis az elmúlt fél órát csaknem végig lubickolással töltöttem.
Ez valóban megdönthetetlen érv volt. Érezte ezt a Big Sister is, ezért riadtan megszólalt:
– Én is bementem az illemhelyre, de…
– Fölösleges mentegetőznie, kisasszony, az ön személye minden gyanú felett áll – nyugtatta meg az inas. – Tudomásom van gyengénlátó vagy teljesen világtalan zenészek létezéséről, de vak festőkről még sohasem hallottam.
– Ghandabuktuban van szobrász, amelyik vak a mindkettó szeme – újságolta a néger. – Letapogatta kezével Odeba szép arca, és formálta agyag fejszobor. Majdnem olyan szép lett, mint igazi Odeba feje.
– És mi a helyzet Demcsi bácsival? – vetette fel Emőke. – Figyelte valaki, hogy elmozdult-e a teraszról mostanában?
Archibald villámgyorsan elindult a forró nyomon. A testalkata alapján a többiek fel sem tételeztek volna róla ekkora mozgékonyságot. Szélvészgyors futballcsatárokhoz méltóan fordult sarkon és vágtatott a teraszra, aztán a fényképet hirtelen mozdulattal a kisöreg orra elé dugta, ám amikor az heves fejcsóválással reagált a szembesítésre, Archibald visszaállította a sebességváltóját a korábbi tempóra, és lemondóan battyogott be a házba.
Bulcsú feltápászkodott a fűről, és jó öreg patrónusa után sietett.
– Adna egy hideg sört, Archibald? – telepedett fel az egyik bárszékre.
– Sajnálom, Végső úr, de épp e percben fogadtam meg, hogy én itt többé már nem szolgálok ki senkit – felelte a mélyen megbántódott inas.
Bulcsú egy kissé meghökkent, de aztán hamar napirendre tért a dolog fölött.
– Igaza van, Archibald. Túlságosan is elkényeztetett minket. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy nem tudom megtenni ezt a kétméteres távot – mondta, miközben lekászálódott a bárszékről, megkerülte a konyhapultot, és kiszolgálta magát a hűtőszekrénynél. – Szóval, nagyon is hozzászoktunk a maga figyelmességéhez – folytatta, miután visszatelepedett a helyére, és alaposan meghúzta az üveget. – Természetesnek vettük, hogy csak egy szót kell szólnunk, és maga máris ugrik, és teljesíti a kívánságunkat. Olyannyira, hogy az egyikünk arra vetemedett, hogy visszaéljen a maga szelíd jóindulatával, és…
– Nagyon kérem, ne folytassa, uram! – vágott közbe az inas. Láthatóan nem volt még túl a gaz merénylet okozta sokkon. Minden szó, amely eszébe juttatta a galád cselekedetet, az elevenjébe vágott.
– Bocsásson meg, öregfiú, nem állt szándékomban feltépni a friss sebet – szólt megértően Bulcsú. – Hagyjuk akkor ezt a témát, úgyis másról akartam magával beszélni.
– Éspedig?
– A magam ügyében.
– Úgy érti, uram, a maga és a Nusika ügyében?
– Pontosan. Maga aztán belelát az ember lelkébe! – bólogatott elismerően a szomorú tekintetű fiú. – Vajon ki mással is beszélhetném meg ezt az ügyet, mint olyasvalakivel, aki kezdettől fogva szilárdan támogatott?… Hallja, maga valóságos kincs lehetett az öreg gróf számá… Jaj, ne haragudjon, megint idekalandoztam!
– Nem tesz semmit – nyögte nagyot nyelve az inas. – Ha nem tévedek, azt akarja megtudakolni, hogy mitévő legyen a nemrégiben előállott, sajátságos és számos dilemmát felvető új helyzetben… Nemde, uram?
– Ha nem is szó szerint, de valami ilyesmit akartam kérdezni.
– Nos, véleményem szerint az a legfontosabb, uram, hogy először önmagával tisztázza a dolgokat. Szereti-e Nusi kisasszonyt? El tudja-e fogadni az előéletét? Erősnek érzi-e magát arra, hogy a múltból esetleg előbukkanó árnyakat visszazavarja a sötétbe, mégpedig kíméletet nem ismerő elszántsággal? Ha ezeket a kérdéseket megtárgyalta magában, és eredményre jutott felettük, akkor már csak egy lépés van hátra.
– Nevezetesen?
– Közölnie kell a döntését a kisasszonnyal. Nem szabad őt tovább bizonytalanságban tartania.
Bulcsú meredten bámulta a sörösüveg száján keletkező buborékot, majd így szólt:
– Tegyük fel, hogy azokat a kérdéseket, amelyeket az előbb felsorolt, már tisztáztam magamban, és mindegyikre igennel válaszoltam. Gondolja, hogy kedvező elbírálásra találok Nusinál?
– Ez szilárd meggyőződésem, uram.
Bulcsú újból meghúzta a sörösüveget, aztán olyan hangot hallatott, mint egy megkönnyebbült lefolyócső:
– Huhhh! Bárcsak igaza lenne, Archibald! Csak, tudja, attól tartok, hogy itt, a Nyaralóban nem alakulhat ki közöttünk olyan kapcsolat, mintha odakinn találkoztunk volna. A lakótársak, a kamerák, meg minden…
– Ha nekünk sikerült, maguknak is sikerülni fog, uram – jelentette ki határozottan az inas, a szerelmes fiú őszinte elképedésére.
– Hogy micsoda? Ki az a „mi”? – firtatta döbbenten.
– Jómagam és Piroska asszony.
– Maga meg Bárá… izé… Piroska néni?
– Eljegyeztük egymást.
– Jóságos ég! Nagyon kérem, egy szót se többet, Archibald, mert akkora hátast dobok székestől, hogy még Taksony is a csodájára fog járni! – álmélkodott Bulcsú. – Nahát, komolyan mondom, a gravitáció menten legyőzi az állkapcsomat! Esküszöm magának, a leghalványabb jelét sem vettem észre, hogy…
Archibald engedélyezett magának egy halvány mosolyt:
– Ezért bátorkodtam az imént arra célozni, hogy ha nekünk sikerült, akkor maguknak is fog. Azt hiszem, a személyes példám minden kétséget kizáróan hitelessé teszi a véleményemet, uram.