– Kinek állna érdekében, hogy leleplezze a dolgot? – hajolt előre az igazgató. – Nekem egyáltalán nem, ugyebár. Viktóriát meg pláne kihúzhatja a listáról, az apukájával együtt. Marad maga, Gyufaszál. De magának sem válna hasznára, ha lebuktatna minket, hiszen tudná – nézett mélyen az alkalmazottja szemébe –, hogy akkor egész biztosan odadörzsölném a fejét egy gyufásdoboz oldalához, és ha ettől esetleg mégsem gyulladna meg, akkor lelocsolnám benzinnel, és tennék egy újabb próbát az öngyújtóm segítségével. Akkor aztán teljesen indokoltan panaszkodhatna, hogy leégetem magát.
A mindenes a vizeskancsó után nyúlt, és öntött magának egy pohárral, mintha máris attól tartana, hogy főnöke olyan szemléltető akcióra szánja el magát, amit egyébként a tűzrendészeti előírások is szigorúan tiltanak. Felhajtotta a vizet, aztán, mintha csak ez az aktus ihletet adott volna neki, újabb aggállyal állt elő:
– De miből fogjuk élelmezni a játékosokat? Egy tucat ember több hónapos élelmiszer-szükségletének kielégítésére nincs anyagi fedezetünk.
– Jó, hogy mondja! Egyeztessen időpontot az Éh-Coop Élelmiszer-áruházlánc vezetőségével. Grandiózus méretű reklámblokkot ajánlok fel nekik, amennyiben hajlandónak mutatkoznak finanszírozni a játékosaim táplálkozását. Mivel ők nem rokonaim, először nyilván visszautasítanak majd, még az is lehet, hogy jót kacagnak az ötletemen. Annyi baj legyen. Egy-két hétig magunk is ki tudjuk gazdálkodni a kenyérrevalót. Aztán amint híre megy a kerületben a show-nak, és a nézettségünk az egeket ostromolja, ezek a kapzsi hájfejek remegő hangon fognak érdeklődni, hogy fennáll-e még az ajánlatom.
– Nem hinném, hogy úgy fog terjedni a híre, mint a futótűz – csóválgatta a fejét a mindenes.
– Nézze, Győzőkém! Abból, hogy megtévesztésig hasonlít egy gyufaszálhoz, még nem feltétlenül következik, hogy a futótűzhöz is jobban ért. Én garantálom magának, hogy ennek a műsornak a híre olyan villámsebesen fog terjedni a potenciális nézők körében, hogy a futótűz csak bárgyún, lihegve bámulhat utána, mielőtt megenné a sárga irigység – jelentette ki magabiztosan Sugár úr, aztán hátradőlve folytatta:
– Kulcsszavaim a következők: Balhé, Botrány, Skandalum. Kapisgálja már, Gyufaszál? Ez a gyűlölet játéka lesz. Nem egymást folyton ölelgető cukipofák fogják benépesíteni a nyaralót. Nem fogják úton-útfélen a kölcsönös nagyrabecsülésükről biztosítani egymást. Nem fognak verset írni egymás jó tulajdonságairól. Nem fognak meghatott arccal, könnyek között búcsúzkodni a kiszavazások alkalmával. Nálunk legfeljebb azért fog bőgni egy-egy szereplő, mert az előző pillanatban világraszóló fülest kapott a lakótársától. Ez lesz ám az igazi valóságshow!
– Biztos benne, hogy ez célravezető lesz, Főnök? – kérdezte riadtan a mindenes.
– Ha nem lennék biztos a dolgomban, bele sem kezdenék ebbe az egészbe. Jegyezze meg, Győzőkém, a nézők mindig könnyebben azonosulnak nehéz sorsú embertársaikkal. Gondoljon csak vissza: a tisztelt publikum annak idején pénzt gyűjtött Isaura felszabadítására meg Esmeralda szemműtétjére, és egységfrontba tömörülve gyűlölték Jockey Ewingot! Gyűlölni ezerszer könnyebb, mint szeretni, Gyufaszál. Sokkal hamarabb megtanulunk sírni, mint nevetni… Most mondja meg őszintén: látott már maga olyan csecsemőt, amelyik röhögve jött a világra? Hát persze, hogy nem! Mindjárt a kezdet kezdetén elbőgjük magunkat, mert sejtjük, mennyi gyűlölet vár ránk ezen a romlott világon. Aztán szép sorban elkezdjük utálni a spenótot, a fogmosást, az iskolát, aztán meg a házastársunkat, a főnökünket, a szomszédunkat, végül pedig olyan embereket is, akikkel soha életünkben nem találkoztunk, csupán a képernyőn láttuk őket… Nézzen szét a világban, Alig! Nincs olyan pillanat, amikor valahol ezen a sártekén ne öldösnék egymást az emberek. Vagy nézzen körül a politikában! A pártok, ha tehetnék, megfojtanák egymást egy kanál sósavban. Aztán ott van az üzleti élet! Mi hajtja előre? A konkurencia iránt érzett olthatatlan gyűlölet – mutatott rá Sugár úr a fogát csikorgatva, miközben kettéroppantott egy grafitceruzát. – Nézze meg az esti híradót! Miről szól? Chilében lezuhant egy repülőgép, Laoszban földrengés volt, Fokvárosban leégett egy szálloda, és Kovács Tihamér kőbányai lakos mára virradóra tizenhét késszúrással végzett a nejével. Ez érdekli az embereket, Győzőkém. Katasztrófa, pusztulás, gyilkosság, tragédia, kataklizma. Hallott már olyan tévéműsorról, ahol azt mondták be, hogy a Chilében közlekedő repülőgépek minden baj nélkül landoltak a betonon? Vagy ahol az volt a vezető hír, hogy Laoszban egész nap meg sem mozdult a föld, csak akkor, amikor a parasztok nekiálltak felásni a kertjüket? Vagy hogy a fokvárosi szállodák kifogástalanul üzemelnek, és Kovács Tihamér kőbányai lakos mára virradóra kibékült a nejével?… Na ugye!
– No de azért a média által közvetített gyűlölet és a való élet…
A mindenes ezúttal is hiába akart közbeszólni, főnöke azon nyomban letromfolta:
– A való életet akarja felhozni ellenpéldának? Hát hol él maga, ember? Menjen csak be egy pesti bérházba, és lesse meg, mi történik, amikor özvegy Malcsákné összevész a szomszédjával! A ház népe kitódul az aládúcolt függőfolyosókra, hogy le ne maradjanak valamiről. A háziasszonyok kárörvendve hallgatóznak, a bakfislányok idétlenül vihognak, meglett férfiak hagyják ott a meccsközvetítést gondolkodás nélkül, tolókocsiban vegetáló aggastyánok tíz perccel a haláluk előtt fénysebességgel gurulnak ki a gangra, csak hogy szem-és fültanúi lehessenek a balhénak. Mert ez olyan dolog, ami némi színt visz a szürke hétköznapjaikba. Hát ha ez kell nekik, tőlünk megkaphatják. Mi tálcán, jobban mondva kábelen fogjuk szállítani a balhét a számukra. A kényelmes foteljükből, nassolni valót ropogtatva figyelhetik, hogyan ugranak egymás torkának a játékosaink… Ne szóljon közbe! Már látom azon a valamin, amit egy nagy adag jóindulattal akár az arcának is nevezhetünk, hogy azt akarja kérdezni: „De hogy fogja mindezt elérni, Főnök?” Hát csak úgy, Győzőkém, hogy bevetem a csodafegyveremet, Viktóriát. Ő fogja odabenn a kezében tartani a szálakat. Ármánykodni, fondorkodni, áskálódni fog, mégpedig akkor és oly módon, amikor és ahogyan erre utasítom. Végül mindenki mindenkivel összevész, és mire Örv Endre észbekap, már senki sem az ő vetélkedőit, meg a drágalátos önkormányzati képviselőit fogja bámulni, rendezzenek mégoly hatalmas pankrációt is a stúdióban; hanem a Nyaralót, ahol egymást érik majd a balhék, a mi kis Big Sisterünk áldásos tevékenysége nyomán.
– De hát így a nézők is meg a lakótársai is úgy meg fogják gyűlölni, hogy az első adandó alkalommal kiszavazzák a nyaralóból!
– Mondja, Gyufaszál, ez a divatjamúlt bukósisakra emlékeztető frizura nem gátolja magát a hallásban? – vonta össze a szemöldökét az igazgató. – Nincs öt perce, hogy megemlítettem magának, milyen magasról teszek a nézők szavazataira. Hol szökött ki ez az információ a fejéből? Haladéktalanul nézzen utána, és tömje be a lyukat… Különben sem kell aggódnia. Majd ügyelünk rá, hogy a turpisságokból egyetlen perc se kerülhessen adásba. Többnyire egynapos csúszással fogunk dolgozni. A felvett anyagot éjjel megvágjuk, másnap levetítjük. Ha néha élőben odakapcsolunk, akkor sem az unokahúgomat fogjuk mutogatni. És a lakótársakra se legyen gondja. Viktória lesz az utolsó, aki a fondorkodás kapcsán eszükbe jutna, mert hiszen ki gyanakodna egy szerencsétlen, vak lányra?
– Viktória megvakult? – tátotta el a száját a mindenes.
– Szó sincs róla. Pusztán szerepet fog játszani. Mégpedig egy vak lány szerepét. Ő lesz a Valótlan Világtalan – nevette el magát jóízűen Sugár úr. – Úgyis azért nyafogott tavaly, hogy adjak neki valami munkát a tévénél, amelyben megmutathatja, micsoda fantasztikus tehetsége van a színészethez meg a műsorvezetéshez. Hát most aztán elégedett lehet. Egy vak embert eljátszani igazán jelentős színészi kihívás.
– De mi lesz, ha a nézők közül felismeri valaki?
– Az teljesen kizárt – jelentette ki az igazgató. – Viktória békéscsabai lány. Az elmúlt években sokat mondok, ha háromszor ruccant fel Pestre egy rövid időre, ezek közül két esetben az én fülemet jött rágni, hogy adjak neki munkát a tévémnél. Szóval, nem hinném, hogy egy futballstadionra való ismerőst szedett volna össze a városban.
– De hát azt mondta, Főnök, hogy az apja…
– Kukk Olivér körülbelül tíz éve elhagyta a nővéremet. Nem váltak el, de már régen külön utakon járnak. A nővéremet a munkája Békéscsabához kötötte, úgyhogy nem volt hajlandó követni a férjét, amikor az nekivágott a fővárosnak, hogy szerencsét próbáljon. Ma már biztosan bánja… Ez a Kukk-Lux-Klán Kft igazán szépen kinőtte magát – merengett el Sugár úr. – Na mindegy, a lényeg az, hogy Viktória az édesanyjával maradt, így hát nincs, aki felismerje Pesten.
– És amikor a maga édesapját gondozta, akkor sem járt be Pestre? – akadékoskodott tovább Győző. – Teszem azt, diszkóba. Tétényvölgy nincs olyan messze a fővárostól. Harminc kilométer ma már nem távolság.
– Negyven – pontosított az igazgató. – De ez teljesen lényegtelen. Apámat utolsó hónapjaiban már nem lehetett magára hagyni egyetlen percre sem. Ha szükségük volt valamire, azt én vittem ki nekik – magyarázta, aztán hirtelen elfogyott a türelme: – Jaj, ne legyen már ilyen szőrszálhasogató, Gyufaszál! Felhívnám a figyelmét, hogy Viktóriának fodrász a szakmája, bizonyára képes olyan frizurát csináltatni magának, amilyet még soha életében nem viselt. És különben is, sötét szemüveg lesz rajta, tekintettel arra, hogy vakot fog alakítani. Szerintem a saját apja sem ismerne rá, ha nem tájékoztatnám, hogy ki a Valótlan Világtalan projekt kulcsszereplője… Nos, hajlandó végre elismerni, hogy egy korszakalkotó zseni ül magával szemben?
– Kétségtelenül – jelentette ki Győző, egyre mélyülő meggyőződéssel.