Március 12., 9 óra 12 perc
B. Tó Vendel, a Sugár TV hangmérnöke a főnöki iroda előterében üldögélt, és Alig Győző távollétében tartotta a frontot. Éppen arra készült, hogy kicsomagolja a tízóraiját, amikor egy tenyeres-talpas asszonyság jelent meg a helyiségben.
– Jónapot! Maga itt az illetékes? – érdeklődött erélyesen.
– Mit tetszett kérdezni, kezitcsókolom? – tudakolta B. Tó Vendel, aki némileg nagyot hallott.
A terebélyes asszony meghökkent. Időtlen idők óta nem fordult elő vele, hogy valaki, akit megszólított, értetlenül visszakérdezett volna. Mondanivalóját általában határozott modorban, ércesen zengő tónusban adta elő, így most teljesen érthető módon meglepve állt a történtek előtt. Mindenesetre, kissé még tovább növelve a hangerőt, megismételte közlendőjét:
– Az illetékest keresem, aki apróhirdetési ügyben felvilágosítással tud szolgálni. Bárányné vagyok, az Egyirányú utca 69/B házmestere. A jeligés albérlethirdetés ügyében jöttem.
– Á, szóval a hirdetés ügyében! – derült fel a hangmérnök. – Meg tetszett találni az elkóborolt dakszlit?
Bárányné eddig úgy képzelte, hogy egy televíziónál csupa értelmes, iskolázott munkatárs dolgozik, most viszont hajlott rá, hogy felülvizsgálja ebbéli nézeteit. Kissé előredőlt, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, majd egy ideges őrmester modorában megpróbált újfent rávilágítani látogatásának okára:
– A képújságjukban olvastam egy hirdetést. Egy kiadó szobáról van benne szó. A jelige: „Egy gyerek nem akadály”. Érti amit mondok? Szedje már össze magát, mert nem akarom az egész délelőttömet itt tölteni!
A kedves olvasó, amennyiben figyelemmel kísérte történetünk bevezetőjét, bizonyára rájött már, hogy a derék házmester nem olvashatott albérlethirdetést a Sugár TV képújságjában. Elárulhatjuk: a szóban forgó albérlethirdetés az Endre TV képújságjában szerepelt, s feladója azért választotta a fent idézett jeligét, hogy tudassa: a gyermeküket egyedül nevelő fiatalasszonyokat sem akarja kizárni a potenciális lakótársak köréből, sőt, kimondottan örülne neki, ha gyerekzsivaj költözne be magányos otthonának falai közé.
Báránynénak ugyan nem volt gyereke, és már jó ideje fiatalasszonynak sem volt mondható, viszont sürgősen szállás után kellett néznie, mert a társasház, amelynek alkalmazásában állt, felmondott neki, és már csupán egy hét állt a rendelkezésére, hogy kiköltözzön a szolgálati lakásból. Többek között a képújságok albérlethirdetéseit is kíváncsian böngészte, és az „Egy gyerek nem akadály” jeligéjű hirdető által kikötött bérleti díj nagyon is megfelelt volna neki.
A házmesterné azonban nem volt tudatában a szűkebb lakóhelyén zajló ádáz médiaharcnak. Nem is sejtette, hogy a kerület televíziós csatornáival kapcsolatos tájékozatlansága milyen sajátos szituációk okozója lehet. Számára egyszerű volt a képlet: ugyebár Endrevárosban vagyunk, a tévé pedig köztudottan sugároz, tehát Endre TV vagy Sugár TV az tulajdonképpen édesmindegy.
B. Tó Vendel mindeközben előkereste az íróasztal fiókjából az „Apróhirdetések” feliratú mappát, amelyben két kitöltött nyomtatványra bukkant. Az egyik az elkóborolt dakszliról szólt, azt pedig az imént lezajlott párbeszéd alapján kizárta. A másik ív fejlécén viszont a „Társkeresés” szó szerepelt, és egy mások által jóképűnek mondott szobafestő rövid bemutatkozását tartalmazta. Ez ismét csak elbizonytalanította a hangmérnököt:
– Mit is mondott, kezitcsókolom, hogy hívják magácskát?
– Bárányné! – vicsorogta a házmester egy ordas farkas modorában.
B. Tó Vendel hiába kereste az említett nevet a megrendelőíven, s ezt a felfedezését megosztotta az asszonysággal is.
– Engem nem is a saját nevem érdekel, maga mamlasz, hanem a hirdetés feladójáé! – harsogta amaz kipirulva. – Mondja már meg végre azt a nevet és a lakcímet, mert nekem nagyon sürgős a dolog, jóember!
A terebélyes asszonyság kivívta a hangmérnök mélységes megvetését. Szóval sürgős neki. És ezt csak így mondja! Micsoda egy kéjsóvár nőszemély! Különben is, ha ilyen egy Bárányné, akkor vajon hogyan viselkedne például egy Faltörő Kosné?
Aztán eszébe jutott valami. Hátha nem is a maga számára keres partnert az asszonyság, hanem mondjuk a lányát akarja összeismertetni a mások által jóképűnek mondott szobafestővel.
– Van gyereke? – kérdezte reményteljes arccal.
– Nem mindegy az magának? – háborodott fel Bárányné. – A jeligében az szerepel, hogy a gyerek nem akadály, nem pedig az, hogy kötelező!
A hangmérnök most már egészen úgy viselkedett, mint egy jóindulatú professzor a szigorlaton. Újabb mentő kérdést tett fel:
– Maga özvegy, kezitcsókolom?
– Igen – felelte ingerülten a házmester.
B. Tó Vendel úgy érezte, sikerült teljes mélységében feldolgoznia a problémát. A hölgy neve Bárányné, tehát tulajdonképpen a néhai férje az, akit Báránynak hívtak, és ilyen házastárs birtokában ez tökéletesen érthető. Namármost: az asszonyság férje, Bárány úr elhalálozott, ami az itt jelen lévő hitveséről szerzett felületes benyomások alapján is indokoltnak mondható, és az özvegy most új kapcsolatot keres a mackós testalkatú szobafestő személyében.
Ledőltek az erkölcsi aggályai. Érzett ugyan némi részvétet a szobafestő iránt, de hát a szegény ördög maga kereste a bajt. A nevét és a címét nem szolgáltatta ki Bárányné számára, mivel világos volt előtte, hogy a magányos piktor azért választotta a jeligés hirdetési formát, mert inkognitóban akar maradni. A telefonszáma viszont szintén ott szerepelt a megrendelőíven.
A hangmérnöknek eszébe jutott, hogyan oldhatná meg a legfrappánsabban a problémát. Feltárcsázta a számot, természetesen úgy, hogy ne lehessen követni az ujjmozdulatait, aztán az asszonyság kezébe nyomta a kagylót. Ezt követően pedig hátradőlt a széken, s átadta magát az önnön zsenialitása fölötti merengésnek. Erre mindössze néhány pillanat állt a rendelkezésére, a távbeszélgetés ugyanis roppant különösen alakult.
Bárányné bemutatkozott, közölte, hogy a jeligés hirdetésre jelentkezik, aztán azt kezdte tudakolni a szobafestőtől, hogy elég kényelmes-e az ágya, neki ugyanis fájós a dereka, így aztán a minden igényt kielégítő fekhely a legfontosabb szempontjai közé tartozik. A hívott fél erre kijelentette, hogy ő konzervatív felfogású férfi, így hát csak azután tudja elképzelni a szexuális kapcsolatot, ha előzőleg kölcsönösen és alaposan megismerték egymást.
A házmester rövid hápogás után felháborodottan kérte ki magának az elhangzottakat, és mélységes rosszallását fejezte ki ama eljárás iránt, hogy egy kéjenc huligán konzervatív férfinak merészeli titulálni magát. A vonal túlsó végén nem látták be, miféle erkölcsi alapon prédikál olyasvalaki, aki nem átallja telefonon felkínálni a testét vadidegen férfiak számára.
Bárányné erre szexmániás jampecnek nevezte a szobafestőt, és olyan ízléstelen összefüggésben említette meg annak édesanyját, mely kifejezések hatására B. Tó Vendel látványosan behúzta a nyakát, és egyre lejjebb csúszott a székében. A mások által jóképűnek mondott szobafestő viszont korántsem volt ilyen nyúlszívű. Tájékoztatásul közölte, hogy hirdetése feladásakor leginkább harminc-harmincöt év körüli, tökéletesen egészséges idegállapotú hölgyek alakja lebegett a lelki szemei előtt, s bizony nem rejtette véka alá, hogy Báránynét a hangja alapján leginkább egy neuraszténiás vén hárpiának tudja elképzelni. Eme mondat végén pedig éles kattanás jelezte, hogy az Egyirányú utca 69/B házmesterét azonnali hatállyal kizárták a mackós testalkatú szobafestő szívének elnyeréséért folytatott küzdelemből.
B. Tó Vendelnek ekkorra már teljesen eltűnt a nyaka a vállai között, és az orra szinte az asztal lapjával volt egy magasságban. A terebélyes asszonyság ugyanis olyan hangokat hallatott, mint amilyeneket legfeljebb az állatkert legvérszomjasabb tigrisétől lehet elvárni, amelynek az élelmezéséről már hosszú napok óta megfeledkezett a gondozója.
Bárányné idegeit a hangmérnökkel folytatott párbeszéd sem készítette elő a várható megpróbáltatásokra, hiszen ki számít arra, hogy egy szimpla albérlethirdetésre vonatkozó érdeklődés kapcsán porig alázzák emberi és női mivoltában egyaránt? Az pedig csak olaj volt a tűzre, hogy nem lehetett az övé az utolsó szó, noha sok érdekességet kívánt még elmondani annak a gátlástalan himpellérnek a felmenőiről.
A végletekig felingerelt és elszánt házmesterné azon a véleményen volt, hogy neki itt elégtételt kell. hogy szolgáltasson valaki a példátlan inzultusért, mégpedig azonnal. Amint körbefordult a helyiségben, egy párnázott ajtón akadt meg a tekintete, amelyen a következő felirat díszelgett: Igazgató. Habozás nélkül megindult abba az irányba.
A riadt hangmérnök hármasugrókat meghazudtoló mozdulatsor végén az ajtó előtt termett, s remegő térdekkel várta, hogy kiderüljön: képes-e egy özvegy Bárányné úgy viselkedni, mintha az asszonynevét legalábbis egy Faltörő Kolostól örökölte volna.
Nos, várakozásában nem kellett csalódnia…