Április 21., 15 óra 01 perc
– Nahát, hogy maga milyen csillogóvá tudja törölgetni a poharakat! Fantasztikus! – bókolt Archibaldnak a házmesterné, miután felszámolták a mai ebéd romjait. – Ha szépen megkérem, elárulja a titkát?
– Kedves Piroska, maga már így is épp eleget vállal a közösségi feladatokból – hárította el a kérést az inas. – Miért nem engedi, hogy Lenke néni besegítsen? Úgy vettem észre rajta, hogy készséggel megtenné, de magácska mindig leszereli az igyekezetét. Az a benyomásom, mintha túlságosan is féltené őt.
– Hát persze, hogy féltem – füllentette Bárányné. – Különben is, egész életében dolgozott szegénykém, hát itt az ideje, hogy élvezze végre egy kicsit a jólétet.
(Bárányné persze azért próbálta távol tartani Lenke nénit a Nyaraló háztartási teendőitől, mert az öregasszony épp olyan jól főzött, mint ő, és épp olyan pedáns, tiszta és dolgos is volt, a derék házmesternét tehát egyszerű szakmai féltékenység vezérelte. Attól tartott, hogy ilyen vetélytárs mellett nem fog igazán érvényesülni az ő páratlan házvezetőnői és gondnoki tehetsége.)
– Nos, hajlandó elárulni a fantasztikusan csillogó poharak titkát? – firtatta továbbra is a misztikus módszer rejtélyét, de Archibald hajthatatlan maradt:
– Nem tehetem, kedves Piroska, és biztosíthatom, hogy döntésemben kizárólag az ön érdekei játszanak szerepet. Ha elsajátítja a kérdéses metódust, akkor a jövőben a törölgetés gondjait is a vállára veszi, ezt a felelősséget pedig igazán nem vállalhatom.
A házmesterné hálás mosollyal fogadta el a magyarázatot. Úgy érezte, viszonoznia kell valamivel ezt a szép gesztust:
– No, ha már a titkoknál tartunk, én elárulom magának az enyémet – jelentette be sejtelmes hangon, aztán részletesen elmesélte, hogy tulajdonképpen azért vállalta a szereplést ebben a játékban, mert szeretne munkát találni, mint házfelügyelő. – Így hát beláthatja, Archibald – mondta a titok fellebbentésének hosszadalmas aktusa után –, hogy igencsak ki kell tennem magamért, ha azt akarom, hogy felfigyeljenek rám.
– Hihetetlen, mennyire hasonlóak az ambícióink – álmélkodott szolidan az inas. – Ugyanis jómagam is az önéhez hasonló okból vagyok most itt – újságolta, aztán vázlatosan előadta a saját történetét.
Most Báránynén volt a csodálkozás sora:
– Nahát, sosem hittem volna, hogy egy csónakban evezünk! – sóhajtotta ellágyulva, aztán a közös csónakkal gyorsan visszaevezett a partra, hogy mielőbb a realitás talajára léphessen: – No persze, félre ne értsen, tudom én, hogy egy grófi komornyik és egy házfelügyelő között…
– Ön megint csak túl szigorú akar lenni magához, kedves Piroska – vágott közbe gyorsan az inas. – A csodálatos főztjét fogyasztva az a meggyőződésem alakult ki, hogy magácska kitűnően megállná a helyét akár szakácsnőként is. De például házvezetőnőként, egy jobb családnál, mindenképpen.
– Komolyan mondja? – pironkodott Bárányné.
– Soha nem beszéltem még komolyabban – jelentette ki a mindig egyformán komolyan beszélő Archibald.
A házmesterné keblét egyre forróbb érzelmek dagasztották. Ettől kezdve még jobban igyekezett, hogy eltávolítsa Lenke nénit, még a konyha környékéről is.
Április 22., 22 óra 57 perc
Ezen a napon került szóba először a Nyaralóban a kiszavazás egyre közelgő napja. A teraszon üldögélő Nusi és Rózsa között ugyanis épp erről folyt a szó.
– Neked van már valamilyen tipped, hogy kit fogsz megjelölni? – érdeklődött az örömlány.
– Nincs – rázta meg a fejét a Big Sister. – Én tulajdonképpen nagy bajban vagyok, mert velem mindenki olyan kedvesen viselkedik, hogy egy rossz szavam sem lehet… És neked van már jelölted?
– Van bizony! – bólintott határozottan Nusi. – Taksony.
– Tényleg? És miért éppen ő?
– Ha látnád, hogyan viselkedik velem! – háborgott az örömlány. – Állandóan a fenekemet fogdossa, meg mindenféle disznóságokat sugdos a fülembe, pedig már beígértem neki, hogy legközelebb olyan pofont kap, hogy lecsavarodik a feje!
– Jóságos ég! – hüledezett Rózsa. – Mikor szokta ezt csinálni veled?
– Ó, csak amikor alkoholos befolyás alatt áll – legyintett Nusi. – Tehát gyakorlatilag mindennap.
A Big Sister töprengő arcot vágott:
– Én igazán nem akarom védeni, de olyan szempontból végül is érthető a viselkedése, hogy mint hajléktalan, nyilván ritkán jut ilyen lányok közelébe, mint te, vagy Emőke…
Most az örömlányon volt a megdöbbenés sora:
– Mit beszélsz? Taksony hajléktalan?
– A francba! Elszóltam magam? – színészkedett Viktória. – Én azt hittem, ezt már mindenki tudja! Én is úgy hallottam valakitől!
– Ne aggódj, kedvesem, én aztán nem foglak lebuktatni. De mondd már, az isten szerelmére, mit tudsz?
– Hát csak annyit, hogy évek óta az aluljáróban él, és leginkább hulladékgyűjtésből tartja fenn magát. Az egyik lakótársunk felismerte, mivel hogy náluk is át szokta vizsgálni a kukákat majdnem mindennap.
– Jesszusom! – csapta össze a kezét Nusi. – Ha elgondolom, hogy összefogdosott azzal a kezével, amivel ki tudja hány éve turkál mindenféle kukákban!… Ne haragudj, de most valahogy rám tört a zuhanyozhatnék – jelentette ki hirtelen, aztán felpattant, és beviharzott az épületbe.
A Big Sister lelkében a jól végzett munka feletti öröm áradt szét, s az elégedettsége csak fokozódott, amikor egy perc múltán konstatálta, hogy a hajléktalan imbolyog ki az ajtón, és letelepszik mellette az egyik székben.
– Ki vagy? – érdeklődött.
– Zöld vagyok – hangzott a borízű válasz.
– Mitől vagy zöld? – incselkedett Viktória.
– A nevemtől. Tudod? A nevemtől… Hukk!… Az a nevem, hogy Zöld. Legalábbis az első. A második az nem Zöld. Az valami más. De nem szín! Asziszem Taksony, ha jól emlékszem. De az első, az tuti, hogy Zöld. De hát – legyintett egy hatalmasat –, neked úgyis mindegy. Te nemcsak rendes vak vagy, hanem színvak is. Jól tudom?
– Jól – felelte a Big Sister, és belecsípett a combjába, hogy visszafojtsa mindenáron feltörni igyekvő kacagását.
– Ez a beszéd, Rózsikám! – rikoltotta a hajléktalan. – Te egy aranypofi vagy, te legalább nem játszod meg magad! Te frankón bevállalod, hogy vak vagy, nem teszel úgy, mint aki lát. Ez nagyon dicséretes a mai világban!
Viktóriának a combcsípdesés folytatása nélkül is elmúlt a nevethetnékje.
– Hogy érted ezt? – firtatta riadtan.
– Hát például elmesélem! – bocsátotta előre Taksony. – Te nem mondod azt, hogy tudod, milyen színű vagyok én, vagy teszem azt Piroska, mer’ úgyis színvak vagy, nem játszod itt az agyad, és sose’ szólítasz engem mondjuk Barnának. Érted? Vagy azt az átok Báránynét Hófehérkének. Igazam van? Ezt csípem benned, Rózsi baba! Te nem játszod meg magad, mint egyesek odabenn – mutatott az üveget tartó kezével az épület irányába, de olyan lendülettel, hogy a sör is kilöttyent. – Affene!! Hát ennyit nem ér az az egész képmutató bagázs, hogy miattuk kipocsékoljam a drága malátaszörpöt!
– Azt hiszem, igazad van – hagyta rá megnyugodva Viktória. – Én is azt gondolom, hogy ha kiderülne a valóság egyesekről, mindenkinek leesne az álla, az biztos.
– Na, mi a pálya? Tudsz valamit, amit én nem? – kíváncsiskodott a hajléktalan.
– Hát… hallottam egy-két fura dolgot.
– Na, ne csigázz már! Becsszóra nem adom tovább senkinek! – túrt az orrába Taksony.
– Megígéred?
– Meg hát.
– Na jó – adta be a derekát Rózsa. – Nincs itt senki? Nem hallhatják meg, amit mondok?
– Nem. Egy árva lélek sincs idekinn rajtunk kívül.
– Akkor elmondom – fogta suttogóra a Big Sister. – Nusi egy… hogy is mondjam.. szóval, egy örömlány.
– Micsoda? Ez tuti? – üvöltött fel Taksony.
– Az isten áldjon meg, ne olyan hangosan! – csitította Rózsa.
– Bocs – nyögte a hajléktalan, már sokkal halkabban. – Ez tuti?
– Nem tudom, én mindenesetre Piroska nénitől hallottam. Azt mondta, hogy abban a házban, ahol azelőtt házmester volt, többször megfordult a Nusika. Mindig ugyanahhoz a pasashoz ment, és egy óránál többet sosem töltött nála.
– Nahát! Hukk! Pedig hogy tiltakozott, amikor véletlenül hozzáértem a fenekéhez! És akkor kiderül, hogy egy örömlány… – csóválta a fejét a hajléktalan, aztán tanújelét adta, hogy nem túlságosan gazdag a repertoárja a hitetlenkedő visszakérdezés terén: – Ez tuti? – tudakolta újfent.
– Hát, nagyon meggyőző volt Piroska néni arca, amikor mesélte – bólogatott a Big Sister.
– Honnan tudod? – hökkent meg Taksony. – Talán rátenyereltél a fejére, miközben hozzád beszélt?
– Már miért tenyereltem volna rá? – csodálkozott Rózsa, aztán a szívébe hasított a felismerés, hogy újfent elszólta magát.
– Azt mondtad, nagyon meggyőző volt az arca – ismételte a vak lány iménti szavait a hajléktalan.
– Nem! Én azt mondtam: nagyon meggyőző volt a hangja, amikor ezt mesélte – bizonygatta a Big Sister, és aggódva várta, vajon elhiszi-e Taksony a szavait.
– Rosszul hallottam volna?… Lehetséges. Zúg ez az átkozott szél, meg minden – pislogott bizonytalanul a hajléktalan, miközben kihúzta az ujját az orrából, és bedugta a fülébe. – Na, menjünk is befele, mert a végén még megfázunk. Különben is, ettől a rohadt, nedves időjárástól kiújul a reumám.
Azzal karon fogta Rózsát, és elindultak az épület bejárata felé.