Április 23., 19 óra 27 perc
A társaság férfitagjai (Archibaldot kivéve) már több alkalommal rendeztek kártyapartit, de mivel a dolognak semmiféle tétje nem volt, hamar elunták. Ma viszont, miután megkapták a „zsebpénzüket”, húszezer fabatkát, sokkal nagyobb kedvvel és izgalommal ültek le az asztalhoz.
A szerencse először Taksonynak kedvezett, este fél nyolcra sikerült megdupláznia a vagyonát. Ezt akkor állapította meg nagy boldogan, miután az egyik parti végén mintegy tíz percig minden idegszálával a precíz kalkulációval egybekötött pedáns bankjegyrendezésre koncentrált, társai őszinte türelmetlenségére.
– Na várjatok csak! – kiáltott fel a művelet végén. – Lássátok, kivel van dolgotok! – emelkedett fel az asztaltól, miközben büszke vigyorral megkérdezte: – Ki mit iszik?
Bulcsú és a néger egy-egy sört kértek, Demeter bácsi pedig egy pohárka bort. A hajléktalan felmarkolta az imént oly pedánsan összeállított bankjegyköteget, hanyag mozdulattal zsebre gyűrte, nehogy elveszítsen akár egyet is a nagy úton, aztán odaimbolygott a mintegy másfél méterre lévő konyhapulthoz, hogy leadja a rendelést Archibaldnak.
– Két üveg sör, egy pohárka bor, nekem meg lesz egy nagyfröccs, meg egy fél deci szilva – sorolta nagyot nyelve, aztán kiszórta a pultra a pénzét.
Orgaz Nusi, aki törölközővel a vállán épp a mosdóba tartott, pikírt megjegyzéssel kommentálta a mutatványt:
– Na mi van? Nyomja a zsebedet a papírpénz? Nem vagy hozzászokva, mi?
A hajléktalan csodálkozva pislogott a tovahaladó örömlány után, ezenközben az inas kiemelt a pénzhalomból néhány bankót, azután kivitte az asztalhoz a kért italokat.
Amikor Taksony visszaült a helyére, még mindig nem tudott napirendre térni Nusi gúnyos célozgatása fölött. Pedig nem ártott volna, ha inkább a játékra koncentrál, innentől kezdve ugyanis megfordult a lapjárás, a többiek sorra nyerték a partikat. Mire a hajléktalan észbekapott, már kevesebb pénze volt, mint amennyivel leült játszani. Megemberelte hát magát, és egy idő után szigorúan csak a lapjaira próbált összpontosítani, de hiába. Most már minden apróság megzavarta, még olyasmik is, amiket addig tulajdonképpen észre sem vett.
– Mi lenne, ha nem szörcsögne folyton a pipájával, tata? – támadt neki például Demeter bácsinak. – Gyújtson rá, vagy köpje ki, de ne szipákoljon itt nekem!
– Énnékem aszonták, hogy idebe nem szabad rágyútni – mentegetőzött a kisöreg.
– Bánom is én, akkor szopogassa, de halkan! Nem elég, hogy egész éjjel hortyog, még ilyenkor sem tud csendben maradni?
– Nem tehetek én arrul, hogy hortyogok. Há’ micsinájjak ellene?
– Maradjon ébren! – javasolta konstruktívan Taksony. – Legalábbis amíg a többiek el nem alszanak. Ennyi tekintettel igazán lehetne ránk.
– No, azért te sem mégy a szomszédba leckét venni, ha horkolásról van szó! – próbálta önkritikára szorítani a hajléktalant Bulcsú.
– Jó, rendben, én is szoktam horkolni, ha egy kicsit többet iszom a kelleténél – ismerte el Taksony, úgy téve, mintha ilyesmi legfeljebb pirosbetűs ünnepeken fordulna vele elő –, de legalább nem csikorgatom a fogaimat! Demeter bá’ fekhelye felől meg néha olyan zörejek hallatszanak, mintha egy kardfogú tigrissel hálna!
– Há’ miféleképpen tunnám én a fogaimat csikorgatni, mikor nem is alszok vélük? – mutatott rá a kisöreg. – Éccakára ki szokom rakni egy pohár vízbe a’ éjjeliszekrényre. Ha valaki olyankor csikorgattya űket, hát a’ nem én vagyok, a’ biztos!
Az éjszakai neszek tárgykörében rendezett villámértekezletből Odeba profitált a legtöbbet. Kihasználta a többiek figyelmének elterelődését, és egy ügyes húzással elvitte a kasszát, ami időközben több ezer fabatkásra duzzadt. Ennek okán felpattant az asztal mellől, és rövid örömtáncot lejtett, amit Demeter bácsi ezúttal egyáltalán nem nézett jó szemmel:
– Ne táncoljék mán folyvást kend! Ennyi eső má’ bűven elég vóna, a végin még felgyün a belvíz!
A néger fiú fel nem bírta fogni, mi kifogása támadt hirtelen a paraszt bácsinak a tánca ellen. Amikor nem sokkal később a kisöreg kiment a mosdóba, a kissé megbántott bártáncos Bulcsúhoz fordult magyarázatért:
– Nem érteni. Mi a baj van falu papának? Mindig eddig boldogulta látni Odeba tánca. Miért most nem boldogulja Farok bácsi?
A szomorú tekintetű fiatalember nem tudott válaszolni a néger kérdésére, azt azonban a lelkére kötötte, hogy nagy nyilvánosság előtt eszébe ne jusson Farok bácsinak hívni a kisöreget, és ha már a Farkas név megjegyzésével nem boldogul, szólítsa inkább Demeternek.
– Odeba nem mondja neki azt – csóválta a fejét a bártáncos. – Yutapa nyelvben az van irtó nagyon csúnya szó, amitól mindig visszataszulok.
Alig Győzőnek végül is tökéletesen igaza lett. Délután négy kedélyes ember telepedett le a kártyaasztal mellé, estére azonban végérvényesen elromlott a hangulat. A legcudarabb lelkiállapotban Taksony volt, akinek a parti végére mindössze ötszáz fabatkája maradt. Ezzel az összeggel odatámolygott a konyhapulthoz, remélve, hogy ott némi gyógyírt találhat a bánatára.
– Egy kisfröccsöt parancsol, Zöld úr? – érdeklődött az ötszázas bankjegy láttán az inas.
– Inkább egy nagyot adjon, öregfiú! Eddig is nagyfröccsöt ittam, most már nem lenne szerencsés keverni – fejtette ki jópofának szánt vigyorral a hajléktalan.
– Sajnálattal kell közölnöm, uram, hogy ez esetben némileg meg kell toldania a pultra helyezett összeget, a nagyfröccs megállapított ára ugyanis nyolcszáz fabatka.
Taksonynak még a tettetett jókedv is pillanatok alatt leolvadt az ábrázatáról:
– Mit beszél, Archibald? – rikoltotta elképedve.
– Sajnos ez a helyzet, uram. Ötszáz fabatkáért legfeljebb egy kisfröccsel, esetleg három cent kommersz töményitallal szolgálhatok.
A hajléktalan meglepődése hirtelen heves felháborodásba csapott át:
– Mi a fene folyik itt? Mert hogy pia nem, az holtbiztos! Hát már semmi sincs ingyen ebben a rohadt kócerájban?
– Csupán sört bocsáthatok bérmentve az ön rendelkezésére, uram. Abból tudniillik még maradt a régi készletből mintegy másfél rekesznyi – magyarázta az inas. – Az újabb ellátmányból azonban, a friss rendelkezések értelmében, csupán fabatkával történő ellentételezés után szolgálhatok ki bárkit is.
– És ezt csak most képes kinyögni?! – üvöltötte felindultan Taksony. – Ha ezt tudom, akkor egész délután sört vedelek, mint Bulcsú!… De most már késő! – rogyott le elkeseredve az egyik bárszékre. – Borra sör, meggyötör – nyöszörögte maga elé elhaló hangon.
Időközben Odeba és Bulcsú is feltelepedett egy-egy bárszékre, és igencsak eltérő érzelmi indíttatással közelítették meg kártyapartnerük szenvedését. Bulcsú kajánul figyelte a hajléktalan morfondírozását, a bártáncos szemében viszont a mély részvét tükröződött.
– Ha te akarod, Odeba neked fizeti froccs. Meg még rum is hozzá, ami kísérje.
Taksony egészen elérzékenyült az emberi segítőkészség és önzetlenség eme szívet melengető megnyilvánulása felett:
– Komolyan beszélsz? Csakugyan megtennéd, arany drága cimborám? A négerek istene áldjon meg téged mindahány kezével! Ki sem tudom fejezni, mennyire hálás vagyok neked. Köszönöm, köszönöm, ezerszer is köszönöm!
– Nincs mit – szerénykedett a néger. – Odeba bemutat, hogy nem csak szép, de szive is aranyos. Nyertem úgyis tóled is sok fapénzet.
– Az igaz – bólogatott a hajléktalan –, de ez a humaniturális… humanátri… hunátriumos… humorná… szóval a jó cselekedeted értékéből nem von le semmit!
Odeba csak halványan sejtette, hogy itt valami dicséretféle hangzott el az ő személyét illetően, mindenesetre annyira meghatódott a logopédiai példázatot is felvonultató köszönetnyilvánítás hallatán, hogy erős felindulásában meghívta Taksonyt még egy kupica rumra.
– Biztos benne, hogy ez jó ötlet, Mr. Mbapasi? – aggodalmaskodott az inas. – Zöld úr állapota már így is túl van azon a fokon, amit egy könnyűzenei lemezlovas minden további nélkül slágergyanúsnak minősítene.
– Maga csak ne féltsen engem, Arcsikám! Öntse ki azt a rumot, a többit meg bízza ide! Tudom én, mikor kell abbahagyni, öregfiú!
Archibald nem akadékoskodott tovább, felszolgálta Taksonynak az újabb felest. A hajléktalan ezután a szája elé emelte a poharat, és elkiáltotta magát:
– A ghandabuktui táncos-komikusok egészségére!
Azzal hátracsapta a fejét, sajnos azonban ezt a hirtelen mozdulatot az egész törzse hűségesen követte, legvégül pedig maga a bárszék is kénytelen volt csatlakozni a frakcióhoz: hősünk tehát nemes egyszerűséggel hanyatt zuhant a padlóra, és úgy is maradt, kiterülve.
Végső Bulcsú egykedvűen figyelte a jelenetet, majd rezignáltan megjegyezte:
– Na, te aztán tényleg tudod, mikor kell abbahagyni.