Most egy nagyon furcsa írást fogok közzétenni. Látszólag egyes szám első személyben íródik, de ez megtévesztő. Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy az alábbiak nem velem történtek meg, hanem a gyerekkori kitalált barátommal, aki nemhogy nem létezett, de azóta már meg is halt szegény. (Kétszer.)
Amúgy meg már rég elévült a dolog, tehát teljesen mindegy is, csak hát gondoltam, hogy szólok, mert tényleg furcsa lesz mindvégig, mintha magamról beszélnék.
A kilencvenes évek közepén szent meggyőződésem volt, hogy én majd egyszer jó alaposan megszedem magam. (Mármint anyagilag. Értitek. Nem súlyra, mert az bejött. Pénz által. Vagy értékpapír és részvény, mindegy.) Szóval, az egyik jeles cimborám, aki kamionozott, és főleg a kárpátaljai határon járt-kelt, egyszer csak megosztotta velem azt az ötletét, hogy volna itt egy jó biznisz. Merthogy ő kifigyelte ám Záhonyban, hogy hogy mennek ottan a dógok. Csempészik a gázolajat, mint az állat.
Részletezte is a tervet, miszerint alapítani kell egy céget, elég egy egészen aprócska kis bété, minimális tőkével, és a cég nevére kell venni az autót, amivel aztán lehet forgolódni a határon. Ugyanis magánszemély csak egyszer mehet ki külföldre naponta büntetlenül, de céges autóval annyit forogsz, amennyit csak akarsz.
Odaát a gázolaj sokkal olcsóbb, mint itthon, jó nagy benga kocsit kell venni, nagy tankkal, és akkor minden jó lesz. Ideát a derék vidékfejlesztési szakemberek a traktorokon ülve alig várják, hogy olcsó üzemanyaggal lássa el őket valami vállalkozó kedvű egyén.
Nosza, gyorsan megcsináltuk a Krucifix bt.-t (nem ez volt a neve, csak a képzeletbeli barátom nem hatalmazott fel valódi adatok közlésére, meg különben is, azóta már kétszer meghalt), én lettem a beltag, ő meg a kültag. Pont akkoriban ütötte egy kisebb összeg a markomat, hát vettem is egy csudaszép fehér Mercedest. Nem volt fiatal, de szép volt. És kívülről egyáltalán nem lehetett látni, hogy mi lakozik benne.
Métely és pusztulat, rontás és döghalál. Guruló átok, forgalmi engedéllyel rendelkező, hordozható dögvész.
Statisztikai kimutatások szerint Magyarországon az 1990-es évek derekán 28.712 ember szedte meg magát a gázolajcsempészetből. Ezek közül 1.389 gennyesre kereste magát, 17.684 mérsékelten lett nagyon gazdag, a maradék pedig kiválóan megélt belőle. Egy, csak egy darab statisztikai adat árválkodik a számsor végén, aki még ezzel is képes volt befürödni. Igen, ő volt az a gyerekkori képzelt barátom, aki azóta már kétszer meg is halt. (Mondjuk nem csodálom.)
No de ott még nem tartunk, megvettem életem első Mercedesét, hasítok benne ezerrel a városban, mindjárt első este nyolc csajt szedtem fel vele, akik mind meg is voltak. (Ja, nem.) Hófehér Merci, imádtam. Több órán át sikerült ez nekem. Komolyan mondom. Még a motorház elején is az a háromszögű csillag izé is megvolt. Egészen másnap reggelig, amikor is valami ótvar hippihuligán letörte.
Szerintem ma is becsukott szemmel tudnék vízpumpatömítést cserélni rajta, annyiszor csináltam. Énalattam abban a szutyokban fagyálló nem volt, csak víz. Reggel feltölt, este leereszt. Vidám. És akkor innen egy meglepő váltással a képzelt gyerekkori barátom anyukájára terelem a szót, aki aggódós volt, és szeretett kötni. Továbbá nehezményezte, hogy miért pont télvíz idején kell elkezdeni ezt a kurva gázolajcsempészést, hát tavaszig nem ért volna rá, amikor már jobb idők vannak?
Szóval, az egyik jeles munkanapomon, amikor elindultam üzemanyagot exportálni keletről az ukrán-magyar barátság legnagyobb dicsőségére, akkor a következő volt az öltözékem, felülről lefelé:
- egy darab dokkmunkás-sapka
- egy darab ifjúkori, szürke pufidzseki, mell-részen hypóval okozott fakulás
- alatta egy darab méregzöld mellény, anyuka kötötte, nehogy megfázzon a kis képzeletbeli gyerek a gázolajcsempészet közben, vastag fonalú, combközépig ér, gusztustalan, kiterítve téglalap alakú, jobbára kimaradt fonalakból van
- egy darab mackónadrág, deréknál madzaggal megkötős, több mosást már nem ajánl a gyártó, hátha szétfoszlik az anyag, színe meghatározhatatlan, tájjellegűen váltakozó
- egy pár úgynevezett szocó cipő.
Mentem. A gázolajért. Ezerrel. Tiszabecsre.
Útközben mintegy tíz kilométerenként kellett csupán a fantasztikus fehér Mercedes alá feküdnöm. Legtöbbször a kipufogórendszert kellett újra és újra összeillesztenem, különböző gumipókok, madzagok és az út mentén fellelt harisnyakötők alkalmazásával (kurvás régió), de többször szerepelt a karbantartási portfólióban az üzemanyag-hálózat megjavítása is.
Ennek vége az lett, hogy a többszöri, csövön át történő gázolaj-szívogatás után inkább egy kis kannát beraktam a motortérbe, abból dolgozott a motor, de legalább akkor tudjuk majd, hogy ami a tankba kerül, az mind eladható lesz, nem igaz? De.
Ja, és hogy ezen kilométerek alatt hányszor kellett a hűtési rendszerrel bajlódnom, az út széléről havat hoznom, és a… wehh, mindegy már, nem ez a lényeg.
Gondolhatjátok, hogy ennyiszer elkövetett kocsi alá fekvés után hogy néztem ki. Tiszta szutyok volt már a ruhám is, a pofám is, gázolajtól bűzlöttem, mindenem átázva különböző folyadékoktól, amiknek eredetileg a gépjármű különböző alkatrészeiben kellett volna maradnia.
És akkor Vásárosnamény határában megállított két rendőr…
Napszaknak megfelelő köszönés, jogosítvány, forgalmi engedély, ahogy azt kell.
Odaadtam mindent. Aztán kiszállítottak az autóból. Ott álltam előttük szutykos pofával, a fent leírt, mérsékelten sznob ruházatban. Majd a papírjaimat lapozgató közeg és köztem a következő párbeszéd zajlott le:
– Úgy látom, hogy ez az autó a Krucifix Bt. nevű gazdasági társaság tulajdona.
– Valóban.
– Tehát akkor ez egy céges autó?
– Igen.
– És ön kicsoda ebben a bétében?
– Én vagyok az ügyvezető igazgató.
A két rendőr teljesen különböző módon reagálta le a történteket. Akinél a papírjaim voltak, az haladéktalanul a kezembe nyomta az összes igazolványt, aztán intett, hogy takarodjak innen a pék faszára, majd annyira röhögni kezdett, hogy majdnem belehasalt az út széli árokba. A másik meg szerintem még ma is ott áll, csak néz maga elé bután, és egyszerűen nem hiszi el, hogy van ilyen.
Ismerek egy ilyetén fiatalemberre hasonlító egyént. Nem,nem én vagyok az.