Néhány teherhordó serpát megelőzve egy furcsa párosra lettem figyelmes. Egyikük, a magasabbik sötétpiros overált és hasonló színű fejfedőt viselt, a mellette haladó apró termetű fickó pedig talpig feketébe volt öltözve. A látványuk a szállingózó hóesésben olyan érzetet keltett bennem, hogy íme, itt baktat előttem a Mikulás a legkedvesebb krampuszával.
Amikor melléjük értem, először a nagyobbikra esett a pillantásom. Elölről még inkább egy Mikulás benyomását keltette hatalmas ősz szakálla miatt. A „krampuszának” viszont nem voltak szarvai, és a képe sem vörös volt, sokkal inkább sárga, és ferde szempár tartozott hozzá. Ezek a vonások nem a viselőjének májfunkció-zavaraira vagy gyanakvó habitusára utaltak, sokkal inkább arra, hogy az alacsony kis fickó a felkelő nap országából érkezett.
– Furapaci hudei nogi deoda! Kiveraku koricanya waya! – hadarta panaszos hangon.
– Sajnos japán nyelvtudásom meglehetősen hézagos – tájékoztattam, mire a másik szolgálatkészen lefordította az elhangzottakat:
– Azt mondja, úgy imbolyog ez a jószág, hogy tengeribetegséget lehet rajta kapni… Ő egyébként Hanuka Kutatomuki, tokiói vallástörténész.
– Szajonara – köszöntöttem a kis japánt, mire barátságos fejbólintással válaszolt.
– Ha bárkivel bármilyen kommunikációs problémája adódna a későbbiekben – folytatta a „Mikulás” –, forduljon bizalommal hozzám. Elfogadható szinten beszélek egy-két nyelvet. Jacques Citokceau vagyok, az expedíció nyelvésze, Bordeaux-ból.
Honnan máshonnan is jöhetett volna ebben a merész színű szerelésben…
No de épp ideje volt, hogy én is bemutatkozzam:
– Lesbie L. Lowkupec, entomológus – nyújtottam felé a jobbomat, amit ő meg is szándékozott ragadni, de amikor e művelet előkészületeit megtéve felemelkedett a nyeregben, hogy elérhesse a kezemet, a hátasa éppen megbotlott egy kőben és megtántorodott, aminek következtében a derék francia előrebukott, és olyanfajta pózt vett fel a jakja oldalán csüngve, amilyet a Vadnyugat fénykorában az indiánok alkalmaztak előszeretettel, amikor is lovuk által fedezték magukat a sápadtarcúak golyózápora közepette.
– Ó hogy az az átk*zott ************* éd*s jó any*k*d ************ tenné a ************************ba! – harsogta egyszuszra, majd miután újból sikerült feltöltenie a tüdejét a Himalája hűs levegőjével, ugyanott folytatta, ahol abbahagyta, így aztán szemernyi kétség sem maradt gyér számú hallgatóságában, hogy nevéhez méltóan a jó öreg Jacques Citokceau csakugyan ismer legalább egy zsák szitokszót.
Rénszarvassal bizonyára könnyebben boldogulnál, öregfiú – gondoltam kajánul, miközben visszasegítettem a nyeregbe. Ezt a gesztust már sokkal szalonképesebb szavakkal köszönte meg, majd hozzátette:
– Nem hittem volna, hogy tényleg igazak a magáról szóló legendák! Lesbie L. Lowkupec! Magával még kezet fogni is kész életveszély!
– Mire céloz ezzel? – vontam össze rosszat sejtve a szemöldökömet.
– No, ne szerénykedjen, barátom. A maga nevét mindenki ismeri, aki valaha is hallott az ázsiai vagy csendes-óceáni hadszíntereken lezajlott eseményekről. Akarja, hogy felsoroljam a szövetséges hírszerzés ügynökeként véghezvitt hőstetteit?
Kevés dolog tudott volna hatékonyabban elkedvetleníteni, mint egy efféle gyorsleltár, így hát megpróbáltam észérveket keresni az egyre jobban fellelkesülő nyelvész elhallgattatására:
– Ne olyan hangosan, az ég szerelmére! Gondoljon arra, hogy ez a japán fickó talán épp a front másik oldalán állt azokban az időkben!
– Ne aggódjon, Hanuka barátom egy árva szót sem ért angolul. De egyébként is fölösleges szégyellősködnie, Lesbie. Szerintem még a japánok is méltányolják az olyan nemes ellenfelet, mint maga. Amikor például meghallottam, milyen furfangosan vágta ki magát Mandzsúriában, amikor bezárult az ellenséges ostromgyűrű…
Most már csak egy módját láttam, hogy véget vessek a kényelmetlen párbeszédnek. Megsarkantyúztam a jakomat, hogy előrébb jussak a sorban. Közben még hallottam, amint a kis japán ezt harsogja a kapucnija alól: – Dehisze zaza mataha rimuki! –, azonban ekkor már eszem ágában sem volt tolmácsolást kérni. Elkeseredve gondoltam arra, hogy ha így mennek tovább a dolgok, az egész utazásom egyetlen végeláthatatlan előzésből fog állni. Ráadásul a hátasom nem vette jó néven gyorsulási ambíciómat, de szerencsére birtokában voltam egy olyan trükknek, amellyel még ilyen terepen is figyelemreméltó teljesítményt lehet kihozni a legcsökönyösebb jószágból is, és ezért magamban el is mormoltam egy hálaadó imát egykori kiváló mesterem, a kínai utászoknál szolgáló Kup Lung Si Kong Dzsip Svung emlékére.