Jack tágra nyílt szemekkel és ezzel harmonizáló szájjal bámult rám, láthatóan tőlem várva magyarázatot a spanyol intellektuális képességeire vonatkozóan. Jómagam azonban a legkevésbé sem óhajtottam elmegyógyászati konferenciát rendezni, és mivel eddigre már bizonyosfajta immunitásom alakult ki Szenyor Leplez reakciói iránt, csak legyintettem, és hozzáfogtam, hogy kiszabadítsam egykori sátorlakótársam hattyúnyakát a hó fogságából.
– Dugjuk el gyorsan a jégverembe, mielőtt megláthatja valaki. Hátha másnak nem a viaszgyertya jutna eszébe, ha megpillantaná a fejét.
Jack korántsem azonosult az elgondolásaimmal:
– Nincs jogunk eltitkolni a többiek elől a történteket.
Nagy nehezen sikerült meggyőznöm, hogy ha csak nem az a célunk, hogy az expedíció átmenetileg még életben lévő tagjai szerteszaladjanak a szélrózsa minden irányába, akkor jobban tesszük, ha egyelőre az én elgondolásaimat követjük. Matematikus barátom végre hajlandó volt eldugni a fejet az anorákja alá, én pedig a vállamra dobtam Feye van der Uth földi maradványainak nagyobbik hányadát, és megindultunk a jégverem felé.
Sajnos azonban ebben a szent pillanatban Stramm Tockostad bukkant fel az udvaron, mégpedig a francia nyelvész és japán vallástörténész barátja társaságában.
– Hát evvel a fószerrel meg mi a rosseb van? – érdeklődött a norvég a vállamon nyugvó kollégámra célozva. Mivel oly módon kaptam fel a néhai madarász porhüvelyét, hogy a felsőteste a hátam mögé került, egyelőre nem derült ki a hegyi vezető számára, miféle testi hiányosság lépett fel van der Uthnál.
– Hogy stílszerű legyek – felelte Jack Pot –, mostanság nem igazán lehet vele madarat fogatni.
– Tán hazafele útba ejtett egy másik kocsmát, hogy így el van ázva? – találgatta Tockostad. – Na, csak józanoggyék ki, majd alaposan megmosom a fejit.
– Ezt akár most is megteheti – biztatta matematikus barátom, s azzal előkapta az anorákja alól a néhai van der Uth fejét, és a hegyi vezető orra elé tartotta.
Leírhatatlan volt a hatás. Perceken keresztül hallgathattuk a kánonban előadott francia, norvég illetve japán nyelvű szentségelést.
– Magasságos Atyaúristen! – vicsorogta Tockostad. – Há mi a rosseb folyik itten?!
– Egekura! Egekura! Dehiszeza colimuki kobakya! – hüledezett Hanuka Kutatomuki.
– ****** ******** *****************!!! – rikoltozta Möszjő Citokceau.
Jack Pot megpróbálta lecsillapítani az átkozódó, jajveszékelő triót:
– Kérem, uraim, őrizzük meg a nyugalmunkat, itt most hideg fejre van szükség!
– Ott van a kezedben, te ökör – sziszegtem rá dühösen, jelezve, hogy ha valóban meg akarja nyugtatni a kollégáinkat, érdemes lesz jobban megválogatni az e célból alkalmazott kifejezéseit.
Leginkább a hegyi vezető volt magán kívül, és csak akkor nyugodott meg kissé, amikor megértettük vele, hogy a történtek még csak áttételesen sincsenek összefüggésben azzal, amilyen módon nemrég kitessékelte a madarászt a Vidám Fiúkhoz címzett csapszékből. Ehhez nagyban hozzájárult egyébiránt a japán vallástörténész kijelentése is.
– Hanuka azt mondja, ez a förtelmes bűncselekmény tipikus japán szamurájvágásra emlékezteti – tolmácsolta Jacques Citokceau.
– Kutya legyek, ha értem – csóválta a fejét Stramm. – Mi a rossebnek tereli magára a gyanút a kis sárgaborsó? Hisz tán az egész Himalájába ő az egyetlen, árva jappán!
– Bár úgy lenne! – sóhajtottam fel elkeseredetten, aztán matematikus barátommal felvilágosítottuk a többieket hátborzongató felfedezésünkről.
Az előbbinél is letaglózóbb hatásra számítottunk, de ez nem következett be, kollégáink ugyanis egyelőre nem adtak hitelt bombasztikusnak szánt bejelentésünknek.
– Tartsák bolonddá a nénikéjüket! – javasolta a norvég.
– Még hogy japán katonák a Himalájában, ráadásul ennyi évvel a háború után!? – csóválta a fejét Jacques.
– Babucigu micumi! – hajtogatta Kutatomuki is, jelezve, hogy szerinte ezt a marhaságot csak egy gyerek veszi be.
Ezen a ponton nekem is elfogyott a türelmem, ami csöppet sem volt csodálnivaló, tekintettel arra, hogy percek óta álldogáltam egy fejetlen hullával a vállamon, miközben azt kellett tapasztalnom, hogy az expedíció legjózanabb tagjain kezd elhatalmasodni valamiféle Capatos-szindróma, már ami a hitetlenkedést illeti.
– Ha nekünk nem hisznek, győződjenek meg róla a saját szemükkel! – harsogtam mérgesen. – Menjenek a kolostor mögé, és tekintsenek le a hegyről, csak vigyázzanak, ne álljanak közvetlenül a szakadék szélére, mert ha ott esik le az álluk, az életben nem fogják megtalálni!… Előbb azonban nem ártana végre elrejteni a hullát, a járulékos tartozékával együtt, mielőtt még soha nem látott pánik törne ki az expedícióban… Bár ezt alighanem már csak ideig-óráig leszünk képesek megakadályozni –tettem hozzá rezignáltan, s azzal elindultam a jégverem felé. Jó pár lépés után hátrafordultam, és bosszúsan láttam, hogy kollégáim még mindig földbe gyökerezett lábbal tanakodnak. Nyomatékosan felszólítottam őket, hogy kövessenek végre.
– Jövünk már, nyugi! – kiáltotta Jack, miközben utánam indult. – Te meg minek rohansz előre fejetlenül?
Elhelyeztük Feye van der Uth tetemét Klausz Rittberger és Megsepissen sátorlapba csomagolt hullája mellett, majd elindultunk a kolostor mögötti dombra, hogy bebizonyítsuk Tockostadéknak: szó sincs arról, hogy hallucináltunk volna, vagy esetleg az agyunkra ment az ornitológussal történt szörnyűség.
Néhány lépés után megtorpantam, mert eszembe jutott, hogy hasznos lenne távcsövet magunkkal vinni.
– Menjenek csak előre, rögtön jövök én is, csak szerzek egy messzelátót – mondtam kollégáimnak, s azzal visszaindultam a kolostorba abban a reményben, hogy próbálkozásomat nagyobb siker fogja koronázni, mint néhány órája, a Frigorjevával folytatott meddő párbeszédem idején. Nem ez volt az első eset az expedíció során, hogy fatálisat tévedtem.