– Nem csodálom, hogy idehívtál – mondta Jack, amikor visszaindultunk a kolostorba. – Ha a helyedben lettem volna, egyedül én sem mertem volna hinni a szememnek.
– Meg aztán akkor még messzebb is voltak, és egyáltalán nem voltak felismerhetőek. Nekem viszont a sziluettjük láttán rögtön bekattant valami, és attól kezdve egy távoli emlékkép folyamatosan itt motoszkált az agyamban. De hogy őszinte legyek, talán még most sem tudom felfogni ép ésszel, hogy ez egyáltalán lehetséges.
– Pedig, ha úgy vesszük, semmi különös nincs benne – vigasztalt matematikus barátom. – Az elmúlt években több japán katonáról is olvastam, akikre a Csendes-óceán valamelyik eldugott szigetén bukkantak rá. Volt olyan, amelyiknél napokig tartott, amíg meggyőzték, hogy vége a háborúnak.
– De az isten szerelmére, azok mind magányos harcosok voltak! És azért egy forró égövi dzsungelben mégiscsak könnyebben tarthatja fenn magát az ember, mint a Himalája tetején!
– Most mit vársz tőlem, mit mondjak erre?… Ahogy most állnak a dolgok, azt hiszem, nemsokára személyesen is meginterjúvolhatjuk őket, mivel és hogyan töltötték az elmúlt időszakot ezen a mostoha vidéken.
– Biztos vagy benne, hogy elkerülhetetlen a találkozás velük?
– Ne áltasd magad, Lesbie! Nagyon jól tudod, hogy az a hágó, amin felfelé igyekeznek, éppen ide vezet.
Matematikus barátomnak igaza volt. Megpróbáltam becsapni magamat, mint valami taknyos gyerek, és tőle vártam, hogy kimondja azokat a mondatokat, amelyeket nekem egyelőre sehogyan sem akaródzott kimondani. Jack viszont kíméletlenül levonta a legfájdalmasabb, legvészjóslóbb következtetést is:
– Márpedig, ha mindez így van, akkor itt bizony harc lesz, barátocskám. Erősen kétlem ugyanis, hogy a japánok kedvező elbírálásban részesítenék az expedíciónkat. Hiszen kik is vagyunk mi? Egy csapatnyi francia, jugoszláv, norvég és főleg brit fickó, kiegészülve egy rakás szovjet elvtársnővel; egyszóval, a számukra csupa ellenség… Úgy bizony. A derék Stramm végül mégiscsak kénytelen lesz felnyittatni a fegyverládákat. – Azzal lehajolt egy marék hóért, és megmosta vele az arcát. – Mindenesetre egyet mondhatok. Jól ismersz engem, Lesbie, tudod, hogy sosem vetettem meg a jóféle itókát, úgyhogy amit most hallasz, az egy szaktekintély kiforrott véleménye. Sokféle eljárást kipróbáltam már a gyors kijózanodást ígérő módszerek tárházából, a hideg zuhanytól a vödör kávén át a méhpempőig, amit csak el tudsz képzelni, de azt hiszem, a levágott emberi fejjel kombinált világháborús japán hadsereg mind közül a leghatékonyabb.
Mondanom sem kell, nem kísérte harsány kacagás a részemről ezt a fajta fekete humort.
Amikor a serpák áldozati kőrakásához értünk, Jack Pot a cölöphöz lépett, és megragadta a tetejébe tűzött fejet.
– Ezt magunkkal kell vinnünk. Nem hagyhatjuk itt prédájául sem embernek, sem állatnak – jelentette ki elszántan, s azzal a hóna alá csapta a néhai ornitológus fejét, mint valami focilabdát. Csak remélni mertem, hogy a visszaúton már nem óhajt a legendás hírű center, Bradley vagy mondjuk Hopkins II. élményszámba menő megmozdulásaival előhozakodni.
Amikor a kolostor udvarára értünk, már azt is tudtuk, hol keressük Feye van der Uth testét. Ott hevert egy kisebbfajta hóbucka előtt, mégpedig nem is akármilyen testhelyzetben. Négykézlábra volt állítva, vállai a hókupacnak támaszkodtak, a nyaka pedig belefúródott a hóba. Első pillanatra úgy tűnhetett a szemlélőnek, hogy valami forrófejű illetőt lát, aki ilyen sajátságos módon próbálja lehűteni magát. A gyilkos nyilván azért állította be a testet ebbe a bizarr pozitúrába, hogy ne tűnjön fel rögtön a fej hiánya, így a lehető leghatalmasabb megdöbbenés érje azt a valakit, aki elsőként mozdítja meg a néhai Feye van der Uth tetemét.
Nos, Jacket és jómagamat természetesen már nem érhetett ilyesfajta megdöbbenés, azt viszont a legteljesebb elképedéssel figyeltük, amint a hirtelen felbukkanó Szenyor Leplez lehuppan a négykézláb álldogáló test mellé, és hátát a hóbuckának vetve egészségügyi tanácsokat kezd osztogatni a néhai madarásznak. A spanyol hidrológus esetében már-már tendenciózus jelenségről beszélhettünk, ami az expedíció elhalálozott tagjaival való szóbeli kapcsolattartást illeti.
– Épp az imént mesélte az a ba..hukk..mba botanikus, hogy alaposan beverted a fejed, amikor Tockostad kidobott a Vidám Fiúkból. És mivel kétszer is elmondta, teljes mértékben hitelt adok a szavainak. De hidd el nekem, cimbora, ilyenkor már nem segít a jegelés. Azon frissiben kellett volna valami hideg vasat a homlokodhoz szorítani, akkor biztosan nem nő ki a pukli. Csak azt ne mondd nekem, hogy nem akadt ott senkinél egy nya..hukk..mvadt kés. Hát miféle kocsma az?… Vagy mégis a piától lennél rosszul? Akkor is kár a hóba dugnod a fejed, mint valami struccnak, még ha ornitológus vagy is… Azok a jószágok különben is homo..hukk.. kot használnak erre a célra, ha jók az információim. Hidd el, haver, jobb lesz, ha iszol inkább egy pár korty whiskyt – böködte meg a jobbjában szorongatott palackkal a néhai Feye van der Uth oldalát. – Kutyaharapást szőrével, ez a legjobb módszer. Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg az ál..hukk..latorvos kollégát.
Láttunkra befejezte a szóbeli elsősegélynyújtást, és boldog mosollyal nyújtotta felém szabad kezét:
– De jó, hogy jössz, Lesbie komám! Bevallom, roppantul szeretnék feltápászkodni innen, mielőtt idefagynék, de úgy fest a helyzet, hogy erre a mafla ornitológusra már nem számíthatok. Be van rú..hukk..gva, mint a disznó.
Sátáni mosollyal az arcomon segítettem fel Szenyor Leplezt. Nem tagadom, kéjes örömmel töltött el, hogy most végre alaposan ráijeszthetek a részeg hidrológusra, és tudatosíthatom benne valahára, hogy amit immár napok óta meg kívánok vele értetni, annak az ő szilárd meggyőződése ellenére a fele sem tréfa. Heves mozdulattal kikaptam az ornitológus fejét Jack hóna alól, és szinte diadalittasan tartottam a spanyol orra elé:
– Feye van der Uth kollégát lefejezték! – tájékoztattam sztentori hangon.
Először úgy tűnt, ez alkalommal sikerem lesz. Ugyanis első ízben történt meg, hogy Capatos nem röhögött fel gyászjelentésem nyomán, hanem ijedten ugrott hátra, és egy pillanat alatt kiszaladt a vér az arcából. Ám hamar visszanyerte lélekjelenlétét, és úgy leteremtett minket Jack barátommal együtt, hogy a döbbenettől hirtelen meg sem bírtunk mukkanni.
– A frászt hozzátok az emberre! A fene essen az utálatos angol hu..hukk..morotokba! Nektek komolyan nincs jobb dolgotok, mint állandóan ugratni az embert? Egyáltalán honnan szereztetek ennyi viaszt, amiből össze tudtátok hozni ezt a rusnya fejet? Elpazaroltátok a kolostor összes gyertyáját, mi? Na megálljatok, majd kaptok ezért az Élő Istentől! – hadonászott fenyegetően a mutatóujjával, aztán a hóbucka felé fordult: – És te is szégyellheted magad! – dörögte, a néhai ornitológus ülepének címezve szavait. – Ilyen ocsmányul visszaélni a szesztestvéri együttérzésemmel! Mi a franccal tudott rávenni ez a két angol kergemarha, hogy statisztálj az idétlen viccükhöz? A fene a hülye fejedet! – káromkodott feldúltan, aztán dohogva visszaimbolygott a kolostor épületébe.