A kolostor felé közeledve két csoportra osztódtunk. A norvég elindult fel a dombra Ihajlával, a részeg állatorvos és a még részegebb botanikus társaságában, én pedig karon fogtam a nem kevésbé ittas matematikust.
– Nemsokára jövünk, Stramm, csak szétnézünk Jack barátommal a szemközti dombtetőn – magyaráztam a hegyi vezetőnek.
– Rendbe van, de azér siessenek, Lowkupec úr, szeretném mán egy kupacba látni a társaságot.
– Sietni fogunk, ahogy csak tudunk – fogadkoztam, de csakhamar beláttam, hogy Jack társaságában nem lesz könnyű eleget tenni ennek az ígéretnek, matematikus barátom ugyanis néha többet haladt hátra vagy oldalirányban, mint előre. Ez nem egyszerűen a részegséggel állt összefüggésben, hanem sokkal inkább azzal az anekdotázó kedvvel, amely Jacknél együtt járt az alkohol okozta mámorral. Jól emlékeztem a Manchesterben együtt töltött időkből, hogy ilyenkor kedvtelve idézi vissza régi, nagy rangadók hangulatát, és csak ritkán elégszik meg a szóbeli előadással, legtöbbször illusztrálja is az eseményeket. Ezúttal például hóból labdát gyúrt magának, és azzal szemléltette egy Bradley nevű csatár káprázatos mozdulatát, amellyel a legendás center egy United-Liverpool rangadón, egyegyes állásnál, a tizenhatos sarkánál állva kapásból, félfordulattal a kapu jobb felső sarkába lőtt.
Aztán azzal keserített el, hogy jó huszonöt métert futott cikkcakkban visszafelé, az Ipswich Town képzeletbeli hátvédeit kerülgetve, hogy ezáltal méltóképpen fölidézhesse Hopkins II. ama dicsőséges cselsorozatát, amikor is egymaga játszotta át az ellenfél teljes védősorát.
A nagy loholásban kifáradva témaváltásra határozta el magát, és átevezett a szerencsejáték vizeire. Kifejtette, hogy mennyivel könnyebb úgy játszani a fej vagy írás nevű hazárdjátékot, ha az embernek van némi kézügyessége, továbbá a birtokában van a királyi pénzverde egy olyan selejtes érméje, amelynek mindkét oldalán Erzsébet királynő arcképe díszeleg. Bár beismerte, hogy ez bizonyos veszélyeket is hordoz magában, amennyiben egy éles szemű és ideges természetű partner nehezményezni kezdi a játékhoz használt érmék titkos csereberéjét.
Ezután eszperente nyelven íródott mondókákkal kezdte szórakoztatni magát, nekem is nagy örömöt okozva ezzel. Elégedettségem korántsem a műélvezetből fakadt, hanem abból a tapasztalatból, hogy egyre közeledik Jack viszonylagos kijózanodásának pillanata.
Annak idején, amikor először pillantottam meg a holland ornitológus ábrázatát, az a meggyőződésem alakult ki: nincs iszonytatóbb látvány, mint lakótársam arcvonásai a sátor félhomályában. Aztán másnap, midőn napvilágnál is megláthattam kollégám fejét, haladéktalanul átértékeltem álláspontomat. Mindazonáltal úgy találtam, ezt aztán végképp lehetetlen felülmúlni. De megintcsak tévedtem. Most, amikor útban a kolostor mögötti domb felé újból megpillantottam van der Uth fejét, döbbenten állapítottam meg, hogy az említett testrész túltesz minden elképzelhető mértéken, ami a hátborzongató hatás előidézését illeti. Pedig ezúttal is napvilág volt, és az arcvonásai sem változtak meg különösebben. Akadt azonban egy olyan körülmény, amely minden korábbinál borzalmasabb látvánnyá varázsolta az ornitológus fejét: nem tartozott hozzá a többi testrész.
A serpák által emelt kőrakáshoz közeledve egyre gyanúsabban méregettem azt a valamit, ami a pózna tetején díszelgett, ugyanis egyáltalán nem hasonlított a korábban látott jakfejhez. Arra azonban gondolni sem mertem, hogy egy emberi fejet kell kisvártatva azonosítanom az áldozati cölöpön. Mivel a holland ornitológus feje sokkal kisebb volt az átlagnál, csak közvetlenül a kőrakás mellé érve tárult elénk teljes egyértelműséggel a hátborzongató valóság: kollégánkkal a lehető legbrutálisabb módon végzett valaki.
– Te jóságos Atyaúristen! – üvöltöttem fel, miközben a megdöbbenéstől szinte a földbe gyökerezett a lábam.
Jack is megtorpant mellettem, és – nem tudok rá jobb kifejezést – kedélyes érdeklődéssel szemlélte a kompozíciót. Nyilvánvalóan nem jutott még el a tudatáig, hogy amit lát, az nem valami fotómontázs vagy trükkfilm, de még csak nem is végsőkig kimerült idegrendszerünk rosszízű tréfája az érzékszerveinkkel, hanem maga a valóság.
– Ki tehette ezt? – szakadt fel belőlem önkéntelenül is a kérdés, amelyet persze nem részeg barátomnak szántam, de ő magára vette:
– Honnan a fenéből tudjam? – kérdezett vissza olyan hangon, mintha legalábbis a jövő heti lottószámokról érdeklődtem volna tőle. – Ezt csak ő tudná megmondani… Akarod, hogy beszéljek a fejével?
– Nagyon kérlek, ne ízetlenkedj – szólítottam fel, de nem tudtam beléfojtani újabb és újabb teóriáit:
– Szerintem ő is fej vagy írást játszott, és veszített. Talán úgy gondolta, egy ilyen fejért nem kár, és bátran kockára tette.
– Jack, az isten szerelmére…
– De az is lehet, hogy az egyik helyi fickó, akire heveny kisebbségi érzés tört rá a hórihorgas ornitológus láttán, úgy gondolta, hogy a kolléga magasabb egy fejjel a kelleténél… Ki tudja?… Mindenesetre Miss Tikush nem lesz túl boldog, ha értesül róla, hogy az expedíció madártani részlege le van fejezve.
– De hol lehet a teste? – tekintettem körbe, hangosan gondolkozva.
– Úgy érted, hol lehet most Mr. Feye van der Uth? Akarom mondani Mr. Feyetlen der Uth… Hát, ha engem kérdezel, szerintem visszament a kocsmába, törzsvendégnek. Rájött, hogy most már sokkal kényelmesebben tud bemenni az ajtón.
– De Jack, az istenért…
– Igazad van, hülyeségeket beszélek. Mi a fenének rohanna fejvesztve a kocsmába? Semmi értelme nem lenne, hiszen bármennyit is inna, nem szállna a fejébe. És nótázni sem tudna, hiszen hogyan énekelné ki azt a bántóan magas fejhangot, ami által elhozta a civilizációt Khlumpába, hiszen megismertette ezekkel a szerencsétlen nomádokkal a migrén fogalmát?
– Jack, most már fejezd be!
– Hogy mondtad? – érdeklődött kuncogva. – Bocsáss meg, öregem, de egy pillanatig úgy értettem, mintha azt mondtad volna: fejezd le…
– Könyörgök, Jack…
– Szegény Mr. Feye nincs deazér Ruth most biztosan azt sem tudja, hol áll a feje. Szerintem odalenn bóklászik Khlumpában. Megy a maga feje után. A nyakába veszi a falut. Nyakra-főre érdeklődik: „Elnézést! Elvesztettem a fejem. Nem látták valahol?” És miért ne kérdezősködhetne bátran? Nem harapják le a fejét! És amerre megy, összedugják mögötte a fejüket az emberek: „Ki lehet ez a fickó? Nem látszik valami jó fejnek. Ahhoz eléggé fejletlen. Biztos nem egy fejes. Mindenesetre nagyon nyakas embernek néz ki.” Aztán úgy döntenek, értesítik Hayba kapitányt, hogy csípje nyakon ezt a gyanús fickót. Szegény kolléga meg csak megy, mendegél, és közben töri a fejét: „Hol lehet a fejem? Ha tudnám, a fejem se fájna.” És rájön, hogy lassacskán beesteledik, és neki nincs hová lehajtania a fejét. De csak legyint: „Nagy a feje, búsuljon a ló!” Aztán visszaemlékszik, mit mondogatott neki az anyja kiskorában: „Ej, de rendetlen vagy, fiam! Meglátod, egyszer a fejedet hagyod el.” És igazat kell hogy adjon szegény mamának.
– Jack, az istenre kérlek, fejezd be végre…
– Nem fejezhetem be eme lefejezett ember felejthetetlen esetének ecsetelését, mert egy fejezetet még el kell mesélnem, mellyel esetleg megfejelhetem ezen rettenetes eseményeket. Szóval, kollégánk hirtelen ráébred, mi a megfejtés: bemegy egy fejboltba, ahol fej fej mellett sorakoznak a fejek a polcon. Az eladó rögtön a fejére olvassa: „Magának nincs egyetlen feje sem!” Mire a kolléga: „Mi maga, fejszámoló művész? Inkább adjon gyorsan egy fejet!” „Milyet óhajt? – kérdi a boltos. – Van káposztafej, vízfej, halálfej, sőt, még hengerfej is!” A kolléga türelmetlenkedni kezd: „Egy emberfejet adjon, maga tökfej! Tökmindegy, milyet, a réginél úgysem lehet randább, csak sózza már a nyakamba gyorsan!” Mire a boltos: „Értem. Becsomagoljam, vagy itt helyben a nyakára hág?”„Nekem be ne kösse a fejem, nem vagyok én eladó lány – vonyítja a kolléga bántóan magas fejhangon –, inkább mihamarabb varrja a nyakamba.” És akkor… akkor… ak…
Percek óta erre a pillanatra vártam. Jack előredöntötte a törzsét, kinyújtotta a nyakát, és valami elképesztő módon kidüllesztette a szemét. Úgy festett, mintha csak anatómiai kísérletet óhajtana végezni abban a tárgyban, miszerint ha az ember a tőle telhető legnagyobb mértékben szétnyitja a szemhéjait, vajon kiesnek-e a látószervei maguktól, vagy az ilyesmihez feltétlenül valamilyen külső segédeszköz szükségeltetik. A száját mindeközben kitátotta ugyan, de egy jó darabig semmiféle hang nem jött ki rajta, aztán viszont alaposan bepótolta a mulasztást; olyan hangerővel kezdett bömbölni, hogy talán Khlumpa legtávolabbi házában is meghallották:
– Te magasságos Atyaúristen! Édes jó Krisztusom! Jézus Mária, Szent József!
Odaléptem hozzá, és megmosdattam az arcát egy marék hóval, mielőtt felsorolhatta volna a keresztény hitvilág valamennyi jelentősebb alakját.
Mintha csak egy szobor arcát paskolgattam volna. Megmerevedve állt, az ajkai is alig-alig mozogtak, amikor megszólalt:
– Lesbie, mondd, hogy rosszul látok – könyörgött szinte sírós hangon.
– Sajnálom, de nem tehetem, öregem. A szemorvosod beperelne hitelrontásért – vágtam hátba biztatóan, s reméltem, hogy eme frappáns és ellenállhatatlanul szellemes megjegyzésem kizökkenti végre a dermedtségből.
Nem ez történt. Úgy festett, Jack az elmúlt percekben elpufogtatta humorérzéke teljes készletét. Mindenesetre kihasználtam a kedvező alkalmat, és dióhéjban összefoglaltam matematikus barátom számára a legszükségesebb tudnivalókat a kolostorról, amely igazából nem kolostor, a lámákról, akik igazából nem lámák, és Tockostad pofonjairól, amelyeknél igazibb pofonok még nem csattantak el a világtörténelemben.
Jack Pot elhűlve hallgatta beszámolómat, és közben üveges tekintettel meredt van der Uth fejére. Akkor sem vághatott volna különb arckifejezést, ha e percben azt közlik vele, hogy a Manchester United futballcsapatát feloszlatták.
– Na gyere, öregfiú, indulnunk kell – fogtam át a vállát, és megpróbáltam elvonszolni az áldozati kőrakástól. – Próbáld megemészteni a dolgokat, mert a java alighanem még hátra van. Az a sejtésem, egy ennél is döbbenetesebb látványban lesz részünk, ha odaérünk ahhoz a sziklakiszögelléshez.
Bár ne lenne igazam…
Igazam lett.
Ha egy lesifotós abban a percben felvételt csinált volna rólunk, a képnek minden bizonnyal azt a címet adja: „Két szörnyülködő ember a világ tetején”. Talán akkor sem ül ki nagyobb elképedés az arcunkra, ha éppenséggel a jetik műlesiklóversenyének aktuális futama tárul elénk.
Egy végtelennek tűnő perc után jómagam törtem meg a dermedt csendet:
– Jack, azért cipeltelek épp téged ide, mert tudom, hogy harcoltál a távol-keleti frontokon… Mondd, te is arra gondolsz, amire én?
– Arra, cimbora – felelte szokatlanul csöndesen, miközben összeráncolt homlokkal a szemközti hegyeket kémlelte. – Azok ott alighanem japán katonák.