Elindultunk a serpák sátrai felé, hogy tisztázzuk végre az én esti segítőm személyazonosságát. A teherhordó személyzet, annak ellenére, hogy még csak nem is pirkadt, már talpon volt, sőt, láthatóan minden igyekezetükkel azon voltak, hogy mihamarabb tábort bontsanak.
– Na mi van, öreg? Nem bírtok aludni? – szólította meg a hegyi vezető a rangidős serpát, egy ősz, kefebajuszú, szikár férfit. – Ki a búbánat monta nektek, hogy mán pakolni kell, he? Le vagyok maradva valamirül? Mán nem én vagyok az expedíció vezetője, vagy mi a rosseb van?
Az öregember válaszolt ugyan valamit, de olyan rossz angolsággal, hogy egy nyelvi vetélkedőn akár Hayba kapitány is többszörösen lekörözte volna. Természetesen Stramm Tockostad sem értett egy szót sem az elhangzottakból, de egyelőre nagyvonalú legyintéssel siklott el a dolog fölött:
– Nem értem, mit hablatyolsz, de mindegy, errül maj később tárgyalunk. Eggyelőre híjad csak ide villámgyorsan aztat a emberedet, améket úgy híják, hogy… na, hogy is híják mán…
– Tarkababrapu – segítettem ki előzékenyen a vezetőnket, mire a kisöreg bazsalyogni kezdett. Azt hittem, nem mondtam elég érthetően a nevet, ezért jól tagoltan megismételtem:
– Tar-ka-bab-ra-pu!
Erre az öreg a szimpla vigyorgásból harsány hahotára váltott, Tockostad őszinte bosszúságára:
– Mi a francot vihog ez a vén kujon? Mingyán úgy képen türülöm, hogy befordul a bajusza az ínyére, oszt megspórolja magának a fogkefét egy életre, azt a jó mindenségit neki! Citokceau úr, próbáljon mán véle ződágra vergődni, mégiscsak kend itt a nyelvész!
Jacques bele is adott apait-anyait, de minél tovább küzdött az öreg serpával, annak annál szélesebb lett a jókedve. A derék francia bele is izzadt, mire ki tudott valamit húzni a röhögő vénemberből:
– Azt mondja az öreg, hogy valaki alaposan megtréfálhatott bennünket, ugyanis így egész biztosan nem hívnak senkit az emberei közül, mert ez a szó az ő nyelvükön annyit tesz, hogy vigyázz, ha paszulylevest eszel, mert utána igencsak bántani fognak a szelek.
Tockostadot egyáltalán nem győzte meg az okfejtés:
– Tartsa bolonddá a nénikéjét, Citokceau úr! El ne mesélje mán nekem, hogy mondok egy szót ennek a vénembernek a nyelvin, oszt a fordítása két kötetet tesz ki! Há miféle nyelvjárás e? Minden betűje egy külön étlap, meg egy orvosi recept, vagy mi a rosseb?
– Természetesen a serpa sokkal vulgárisabban és tömörebben fogalmazott, de mivel jómagam nem beszélem tökéletesen ezt a nyelvet, időbe telt, mire körbeírta, hogy miről is van szó – magyarázta Jacques –, mindazonáltal megpróbáltam szalonképesen visszaadni a szavait.
– Ippeg most jön rá kendre a finomkodás, mikó eddig olyan cifrákat káromkodott, hogy még a bergeni dokkokba se hallottam különbeket?
– Csak kímélni akartam az idegeit, Stramm – tette a vállára a kezét nyugtatólag a francia nyelvész. – De ha akarja, megmondom nyersen, hogy a Tarkababrapu azt jelenti: ************.
– A végén még kiderül, hogy nekem volt igazam – jegyezte meg Phil O’Dendron, sőt hozzá is szeretett volna fűzni valamit a saját megjegyzéséhez, de addigra a norvég csaknem lenyelte keresztben:
– Maga meg oszt végképp hallgasson, mer úgy szájon kapom, hogy összekócolódik a fogsora! Eggyáltalán mi a rossebet bámészkodik itten kend? Ki hítta ide, he? Mennyen, gyűccse a növényeit, oszt préselgesse őket lefele szorgalmasan! Az a dóga, azér fizetik, a többit meg bízza…
– Attól tartok, Möszjő Tockostad – vágott közbe Citokceau –, hogy ennek már semmi értelme nem lenne, a serpák ugyanis vissza akarnak térni Kajmánoduba. Magyarán, az expedíciót befejezettnek tekintik, mivel tudnak az éjjel történt gyilkosságról, és arról is, hogy Möszjő Rittbergert egy úgynevezett áldozókéssel szúrták le, ilyen körülmények között pedig nem hajlandók egy lépést sem továbbmenni.
A norvég hegyi vezető szemlátomást elkészült az idegeivel. Vöröslő arcán olyasfajta töprengés tükröződött, hogy vajon a botanikussal etesse meg előbb a füles sapkáját, vagy inkább a serpák módszeres lemészárlásához kezdjen-e hozzá? Aztán vett egy mély lélegzetet, megnyomogatta a halántékát, és egy nagy sóhajtás után viszonylag nyugodt hangon megkérte a francia nyelvészt, legalább arra próbálja meg rávenni az öreg serpát, hogy küldje oda pár emberét az ominózus sátorhoz, csavarják egy sátorlapba a hullát, és kössék fel egy jak hátára.
– Nem fog menni – csóválta a fejét Jacques, miután szót váltott a kisöreggel. – Azt mondja ez a vén *****, hogy serpa nem nyúlhat meggyilkolt ember testéhez.
– Áhá, ércsük – szólt a norvég metszően rideg hangon. – Akkó mongya meg a vén trógernek, hogy az egész bagázs sorakozzék fel előttem most, ebbe a minutumba.
– Azt kérdi az öreg, miért? – tolmácsolta Möszjő Citokceau.
– Eccerű. Hogy úgy mongyam, pofoneccerű – magyarázta Tockostad szinte jóságosan. – Az összes fószert lepofozom, mint a cséphadaró, aután meg visszaveszem a fizetési előleget tőlük. Ezen kívül semmi egyéb tervem nincs vélük, attul nyugottan alhatnak.
Fél perc múltán a francia nyelvész mosolyogva jelentette:
– Az öreg úgy véli, kesztyűben esetleg megpróbálhatják.
– Hát csak e vót a gond? Hiszen én se puci kézzel gondoltam! – vágta hátba álságos vigyorral a serpát a hegyi vezető, aztán elindult a tábor másik vége felé.