A norvég magánkívül volt a méregtől:
– Mit mond? Há megáll a eszem! Csinájjon mán úgy, mintha könyvtár-szótár szakon végzett vóna, oszt izibe lapozza fel az agyát!
– Igazán sajnálom, tényleg nem jut eszembe… mindössze arra emlékszem, hogy „pú”-ra végződött a neve.
– Úgy érti, Mr. Lowketrec, hogy a serpa a bemutatkozás végén szellentett? – kérdezte elámulva O’Dendron. – Akarom mondani…
– Maga ne akarjon semmit se mondani, mer mosmán kénytelen leszek a füles sapkáját legyömöszölni a torkán! – üvöltötte Tockostad, akinek a derék botanikus újabb megnyilvánulása láthatóan az utolsó cseppet jelentette a keserű pohárban.
Ezúttal Citokceau, a nyelvész mentette meg a helyzetet, amikor szakmai jellegű javaslatával előállt:
– Mondjunk gyorsan „pú”-ra végződő szavakat, hátha Möszjő Lowkupecnek eszébe jut a megoldás!
Erre Phil O’Dendron is felfogta a probléma lényegét, és lelkes találgatásba fogott, mielőtt a torkára ledugott füles sapka ezt lehetetlenné tenné:
– Lapu! Sőt, útilapu!
– Egypúpú… esetleg kétpúpú – csatlakozott az állatorvos.
– Focikapu – tippelt Jack Pot.
– Lúdtalpú – vágta ki büszkén Feye van der Uth.
– Ne haragudjanak, uraim, azt hiszem, ez így nem fog menni – lomboztam le tudóstársaimat –, kizártnak tartom ugyanis, hogy egy serpának olyan nevet adjanak, amit..
Nem tudtam folytatni okfejtésemet, mert az éjszaka folyamán immár másodszor hátborzongató üvöltés verte fel a tábor csöndjét. A kiáltás ezúttal férfitoroktól származott, és inkább dühös volt, mintsem riadt. A központi sátor felől hallatszott, így hát egy emberként rohantunk oda, és azonnal nyilvánvalóvá vált a kiváltó ok. Hayba kapitány álldogált a sátorban, tehetetlenül bámulva a rádió földön szétszóródott, apróra zúzott darabjait.
– Egekura! Odawa namasina! – jajdult fel fájdalmasan Kutatomuki.
– Hát ezt a rádiót alaposan helybenhagyták. Teljesen ki van belezve… Akarom mondani: szerteszét van berhelve – motyogta Phil O’Dendron. – Na most aztán jól nézünk ki. Csak magunkra számíthatunk… Már úgy értem: olyan egyedül vagyunk itt az isten háta mögött, mint az ujjam.
– H*gy azt a jó éd*s ************* anyuk*ját ann*k a r*hadt szabotőr, **********nak! – fakadt ki elkeseredetten Jacques Citokceau.
– Milyen jól jönne most egy postagalamb, mi? – próbált jópofáskodni van der Uth, de gyenge poénja senkinek sem csalt még egy halvány mosolyt sem az arcára.
– Na, az utolsó esélyem is elszállt, hogy megtudjam a Manchester-Arsenal meccs eredményét – morogta Jack Pot bosszúsan.
– Mit gondolnak, össze lehet még szerelni? – hajolt le a roncsokhoz Ihajla.
– Egy neandervölgyi ősember koponyáját ezer darabból is összeraknám – jelentette ki Zoran Gutanovics –, de ez itt teljesen reménytelen.
– Az nem lehet! – jajdult fel a termetes néprajzkutató, és érezhetően közel állt a síráshoz. – Valamit csak lehet vele kezdeni!
– Há persze, hogy lehet! Még szép, hogy lehet! Mongyuk össze lehet sepregetni, oszt bele lehet górni egy kukába!… Nem akarom elkeseríteni, naccsád – mondta a hegyi vezető, épp a legjobb úton haladva efelé –, de ezzel mán csak egy olyan fószer kezdhet valamit, amék könyvtár-lomtár szakon végzett. Ha magának a fülire csippentek egy laposelemet, hamarébb aggya le az adást Kajmánoduba, mint ez a vedérnyi vacak.
A rádió után most már a mécses is eltörött, ami Stramm Tockostad tapintatos példabeszédét hallva igen kevéssé volt meglepő. Puja Balganaiva lehajolt honfitársnője mellé, és olyasmivel próbálta vigasztalni, hogy meg fog kísérelni telepatikus úton üzenetet küldeni Kajmánoduba, a rendőrségre. Az etnográfusnő valószínűleg nem bízott maradéktalanul Puja paraképességeiben, mert ettől a bejelentéstől még keservesebb zokogásban tört ki.
Hayba kapitány viszont mintha most esett volna át egyik megdöbbenésből a másikba:
– Mi az, ti mind ide szaladjátok? Oda hagytok tetemét a hullának nélküle az őrizésnek?
– Vegye őrizetbe maga, kapitány úr, elvégre maga a rendőr – javasolta Jack Pot.
– Megyek is, veszek ki szívéből bűnnek a jelét képező kés! Adja ide nekem valaki részemre kendő of zseb, nehogy elkenődjem nyomatok of ujjle! – adta ki a parancsot, mire Balganaiva, aki éppen Ihajla könnyeit készült letörölni, inkább átnyújtotta zsebkendőjét a rendőrnek, aki azonmód ki is viharzott a sátorból.
– Asziszem szólni kéne a serpáknak, hogy csomagolják be a hóttetemet egy sátorlapba – töprengett maga elé meredve Tockostad. – Nehogy az a spanyol fószer szívszélhűdést kapjon, amikó magáho tér, mer akkó mán két tudóst vonnak le a fizetésembül.
A serpák emlegetése nyomán Balganaivának eszébe jutott valami. Felegyenesedett hüppögő kolléganője mellől, odalépett hozzám, a halántékomra tette a kezét, és halkan így szólt:
– Csukja be a szemét, Lesbie… úgy… most képzelje el, hogy ott áll a sátor előtt… a sátor előtt, ahonnan egy serpa jön ki éppen… maga a zsebeiben kotorászik, de nem akad aprópénz a kezébe… megkérdezi a derék serpa nevét… aki így szól… a nevem…
– Tarkababrapu! – vágtam ki diadalmasan.
A gyerekarcú parapszichológus ázsiója egy csapásra hatalmasat nőtt a társaságban. Korra és nemre való tekintet nélkül mindenki lelkesen szorongatta a kezét, csak a hegyi vezető szigorú felszólítása tudott véget vetni a gratulációáradatnak:
– Ne zsivajogjanak mán, inkább gyorsan írja fel valamékőjük a fószer nevit, mer kizártnak tartom, hogy ekkora marhaság még eccer bárkinek az eszibe jutna – javasolta gyakorlatiasan.