Mario kocsizörgésre ébredt az Orgil-birtok emeleti vendégszobájában. Ahogy kitekintett az ablakon, szerfölött különös látvány tárult elé. A Kormányzói Testőrség tíz lovasa érkezett meg, mégpedig egy olyan szekeret kísérve, amelyen Baskír hevert, szinte csupaszon, mindössze az intim testtáját fedte egy szerény ágyékkötő.
Az olasz fiú először megijedt, hogy Baskírral valami nagy baj történt, talán meg is halhatott, hiszen gyakorlatilag kiterítve feküdt a deszkaplatón, de aztán eszébe jutott, hogy az öreg Tanító mégiscsak egy android, ilyeténképpen nem igazán alkalmazható rá a „meghalt” kifejezés.
Ezt a gondolatot csakhamar igazolta is Baskír, amikor felült, és az addig fejpárnának használt darócruhát széthajtogatta, majd belebújt, megkötötte a madzagot a derekán, és a szekérről leszállva behaladt a házba.
Ám az érdekességek még nem fejeződtek be, mert ekkor megjelent Brogin testőr, és a bajtársait köszöntve előállt egy kérdéssel:
– Máris indultok vissza, Osmosisba?
– Igen – felelte az őrvezető lóhátról, de egyéb értelemben is magas lóról odavetve a rövidke szót.
– Akkor van egy üzenetem, amit sürgősen át kéne adni a kormányzó urunknak, mert biztos, hogy nagyon érdekelni fogja – hadarta fontoskodva a nagydarab katona, észre sem véve a lekezelő hangsúlyt.
– Szóval egyenesen a kormányzó urunknak? – kérdezett vissza a szája sarkában egy félmosollyal az őrjárat parancsnoka. – Kisebb ember már nem is lesz jó? – incselkedett gúnyolódva Broginnal. – Mondjuk mi lenne, ha először csak az ajtónállónak szólnék? Vagy a szolgálatvezetőnek? Hátha ő is el tudja intézni, amit akarsz. Mi kéne? Eltáv a kvinta végére? Vagy még az utolsó utáni pillanatban be akarsz nevezni az olimpiára?
– A nagyon buta távolba nézés versenyszámában – fűzte hozzá az őrjárat másik tagja egy sorral hátrébb, mire az egész tized röhögésben tört ki.
– Tőlem viháncolhattok, nekem így is jó – vonta meg a vállát Brogin. – Majd megnézem, mennyire lesztek vidámak a kivégzésetek napján.
Az őrvezető talán gyanút fogott, meg hát némileg meg is szánta a nagydarab testőrt, mert engedékenyen így szólt hozzá:
– Idefigyelj, Brogin! Mindannyian tudjuk, hogy téged nem az eszed miatt vettek fel a Kormányzói Testőrségbe. De ettől még rendes ember vagy és jó katona. Ezt nem vitathatja senki. Na, nyögd ki gyorsan, hogy mi a kínod, aztán majd meglátjuk, hogy végül is üzensz-e valamit a kormányzó urunknak, vagy inkább mégsem, mert ha üzennél, abból csak neked lenne bajod. Add elő hamar, a többit meg bízd ránk.
– Látod, ezért utálnak téged olyan sokan, Hurga! – szólította a nevén az őrvezetőt a megbántott Brogin, hiszen régről ismerte. – Fölényes vagy, mindig nagy a szád, és el se tudod képzelni, hogy más is lehet jó testőr, nem csak te! Hát tudd meg, hogy olyan foglyom van, akinek a személye igencsak érdekelni fogja a kormányzó urunkat, merthogy egy orzóról van szó. És hidd el, nálad sokkal okosabb emberektől tudom, hogy a vallomása rohadtul fontos lesz hamarosan. De ti csak gúnyolódjatok meg vigyorogjatok, faragjatok rólam vicceket, aztán majd meglátjuk, hogy az akasztófa alatt melyikünk fog nevetni.
Hurga őrvezető arca most már elkomorult:
– Brogin! Nekem ne játszd itt az eszed! Talán nem ismered a szolgálati szabályzatot? Nem létezik olyan, hogy valaki a te személyes foglyod. Nem te döntöd el, hogy mi történjen vele. Úgyhogy ha foglyul ejtettél egy orzót, akinek a vallomása ráadásul a kormányzó urunkat is érdekelheti, akkor kötelességed átadni azt a személyt az első őrjáratnak, azaz jelen esetben nekünk!
– Meg az anyád picsáját – fejtette ki határozottan a véleményét a fogolycseréről Brogin. – Azt adom át neked, nem az orzót. Már megint te akarsz learatni minden babért, te becsvágytól elvakult talpnyaló? Az tetszene, ugye, hogy a tiéd legyen minden dicsőség? Én meg csak pisloghatnék, hogy az egész ügyben szokás szerint meg sincs említve a nevem! Pedig én fogtam el, én faggattam ki!
Az őrvezető most már előhúzta a kardját. De mielőtt bármit szólhatott volna, Brogin gúnyosan elvigyorodott, és széttárta a karjait. Ekkor már ott csillogott a jobbjában a rövid tőre, és senki sem tudta, honnan húzta elő.
– Na, gyere! – biztatta az őrjárat parancsnokát. – Csak gyere, Hurga! Lássuk, ki mennyit ér! De ne hívd segítségül a nyomorult tizeded egyetlen tagját se’! Egyedül gyere, mint a becsületes emberek!
Hát, itt aztán tombol a bajtársiasság! – gondolta az emeleti ablakból kileskelődő Mario. – Szinte süt a kohéziós erő ebből a csodálatos Kormányzói Testőrségből! Csak meg ne pörkölődjön az ember ebben a nagy szolidaritásban!
Aztán újra elcsodálkozott saját magán. Honnan a fenéből ismer ő ilyen szavakat, mint kohézió meg szolidaritás? Ezekről a fogalmakról még akár pár nappal korábban sem tudta volna megmondani, hogy mi a kórságot jelentenek!
Közben odalenn az egyik testőr odaléptetett a lovával Hurga mellé, és próbálta csöndesen meggyőzni:
– Hagyd már a picsába ezt a szerencsétlent. Hát nem veszed észre, hogy csak feltűnősködik? Szerintem láttál már ilyen katonát eleget. Előmenetele semmi, reménye a felemelkedésre semmi, kihelyezték ide, az Orgil-birtokra, hát most eljátssza a fontos személyt. Te meg majdnem beugrottál neki. Eszednél vagy? Csak magaddal tolsz ki, ha most leállsz vele erősködni a nagy semmire. Szerintem az az orzó, akiről beszél, nem is létezik. A feladatot teljesítettük, húzzunk innen a bánatba, ezt a nyomorultat meg szard le.
Közben a birtok bejáratához tartozó kövezeten Brogin még mindig elszántan villogtatta a tőrét, és most már azt kiáltozta:
– Ismerem én a szabályzatot! De nem adhatom át a foglyot, mivel nincs szállítható állapotban! Hát bocsánat, kicsit elszaladt velem a ló a kihallgatása során! Van ilyen!
– Van hát – bólintott elmosolyodva Hurga őrvezető, aztán visszadugta a kardját a hüvelyébe, és hátrafordult: – Tized! Irány Osmosis főváros! Vágta indul!
És a Kormányzói Testőrség tíz lovasa úgy elporzott, mintha soha ott sem lettek volna.
Brogin csalódottan bámult utánuk egy darabig, de aztán lemondóan visszavonult az épületbe. Cifra és elkeseredett káromkodásai még sokáig visszhangoztak a falak között.
Mario azonban épp most érezte szükségét, hogy ne visszavonuljon, hanem éppenséggel előkerüljön. Magára kapkodta a ruháit, megcsókolta a békésen alvó Emma arcát, aztán lesietett a hallba.
Ott először Baskírba ütközött bele. Legnagyobb meglepetésére az öreg Tanító annyira megörült a látványának, hogy nyomban átölelte, és egy pillanatig úgy szorította magához, mintha csak az unokája lenne. Aztán hamar elengedte, mert láthatólag több ember tevékenységét kellett vezényelnie, hiszen igen komoly műveletek folytak az Orgil-ház aulájában. Mindenféle közrendű fickók és talpas parasztok hurcolásztak ide-oda különböző bútorokat, és amikor Mario felfedezte köztük Zurabot, hát nem volt felhőtlen a mosolya.
A halárus bezzeg annál szélesebben vigyorogva üdvözölte őt:
– Szervusz, barátom! – integetett boldogan. – Na, mi a helyzet? Látod, mi folyik itt?
Mario féltékeny elméjében többféle válasz is megfogalmazódott. Például az, hogy „téged anyád nem hiányol otthon, te nagy lapaj lókötő?”. Meg az is, miszerint: „persze, hogy látom, szerinted éjjel kifolyt a szemem alvás közben, te félhülye?”. És még olyasmi is, hogy: „hát a büdös halaidat meg ki fogja kiporciózni a belvárosban, ha te itt múlatod az időt, te akasztanivaló himpellér?”.
De persze egyik kedves érdeklődő formulával sem kínálta meg Zurabot, mert annál azért több esze volt. Inkább afelől érdeklődött, hogy mi a kórság folyik itt.
– Csináljuk az iskolát – tájékoztatta lelkesen a halárus. – Mindjárt itt lesznek a gyerekek!
Ha Mario választhatott volna, hogy a helyzetet szeretné jobban megérteni, vagy hogy ne legyen itt Zurab, akkor azt választotta volna, hogy valaki gyorsan magyarázza el neki, mi a dágvány folyik itt, csak az pont ne Zurab legyen.
A kívánsága olyannyira nem került meghallgatásra, hogy ekkor – a helyzet bonyolultságát fokozandó – megjelent egy vallási különítmény is a helyszínen. Zsatar főpap és Uvon padre haladt be a helyiségbe, az egyházat képviselendő, bár pusztán a megjelenésükből még nem volt tudható, hogy végül is mi célból tettek látogatást az Orgil-birtokon.
Az mindenesetre jól érzékelhető volt, hogy a tüdőbeteg főpap az elé táruló látványtól kisebbfajta idegösszeomlást kapott. Alig ért beljebb a küszöbnél, máris elkiáltotta – pontosabban elsusogta – magát:
– Állj! Mi? Folyik? Itt?
