Arról már korábban is ejtettünk szót, hogy Gronyár barátunk milyen elképesztő mértékben tudatos vásárló. Az pedig mára már köztudott róla kedves olvasóink körében, hogy egy akkora himpellér, akinél jóval ártatlanabbakat is fellógattak már a korábbi évszázadokban. Nos, a szóban forgó adventi délutánon egyesítette eme két nagyszerű tulajdonságát, s így vásárolt meg egy viszonylag nagy értékű karácsonyi ajándékot, amivel természetesen saját magát lepte meg, mert szerinte megérdemli. Erről szól az alábbi szerény esetleírás.
Jómagam és Berzenke nemcsak beavatottak voltunk, hanem az akció mellőzhetetlen résztvevői is. Nélkülünk nem valósulhattak volna meg Gronyár nemes célkitűzései, úgymint: a karácsonyi vásárlási őrület és elviselhetetlen tumultus dacára 1.) a lehető legjobbat és 2.) a lehető leggyorsabban beszerezni.
Elhaladtunk tehát délután a Krucifix áruházba (nyilván nem ez a neve, de nemcsak ezt, hanem a termék nevét sem áll módunkban elárulni), ahol azt kaptuk, amit vártunk. Tömeg, harsogó dzsingülbellsz, villódzó fények, agybaj, ideglelés. No de sebaj, induljon az akció!
Ezen a ponton meg kell említenünk, hogy Gronyár az operatív művelet idejére a legpazarabb öltönyét vette magára. (Azt az egyet, ami van neki.) Mi pedig Berzenkével a szokásos slampos utcai ruhánkban jelentünk meg. Ebből talán már az is kikövetkeztethető, hogy a Krucifix áruház küszöbét nem egyszerre léptük át, hanem két csoportra oszolva.
Az első csoportot maga Gronyár képviselte, aki a pazar öltönyében, szigorú tekintettel kezdte vizslatni a Krucifix áruház kínálatát. Mi pedig Berzenkével megálltunk egy Krucifix-pólós Krucifix-alkalmazott közelében, és ügyelve arra, hogy minden szavunkat jól hallhassa, megkezdtük az előre begyakorolt párbeszédet:
– Odanézz, öcsi! Tudod, ki az a fószer? – böktem meg Berzenkét.
– Melyik?
– Az az öltönyös úriember, aki a túlsó polcnál nézelődik.
– Nem tudom. Ki az?
– A Krucifix Corporation magyarországi marketingigazgatója.
– Tényleg? De te honnan ismered?
– Pont a napokban olvastam vele egy interjút a neten. Fotók is voltak mellékelve.
– Érdekes… De vajon mit keres itt? Miért nem Pesten vásárol? És hogyhogy nem ismerik fel az alkalmazottak?
– Honnan kéne az alkalmazottaknak ismerni a Krucifix Corporation magyarországi marketingigazgatóját? Van fogalmad róla, mekkora cég ez, és hány főnöke van?
– Tudja a franc. De még mindig nem értem, mit kereshet itt, ráadásul pont a délutáni csúcsban.
– Biztos próbavásárol, vagy ilyesmi. Ha érted, mire gondolok. Van is egy ilyen sorozat valamelyik tévécsatornán. Arról szól, hogy a különböző cégek nagyfőnökei elvegyülnek a melósok közt, és…
– Ismerem, nem kell elmesélned…
Nos, további elbeszélésre valóban nem volt szükség. Én ugyan háttal álltam a Krucifix-alkalmazott hölgynek, de Berzenke későbbi elmondása szerint párbeszédünket hallva először is jelentősen megnyúlt az arca, azután elviharzott valahová, és már csak azt vettük észre, hogy Gronyárhoz hirtelen két alkalmazott is odapattan, megérdeklődni, hogy mit szeretne vásárolni. Aztán igen készségesen segítettek neki kiválasztani a megfelelő terméket, utána pedig érdekes módon kinyitott egy új pénztár, és pont fatálisan Gronyár volt az első, akit odainvitáltak, hogy kifizethesse a csudás földi javat, amit ő nagyon is megérdemelt.
Miután rákerült a pecsét a jótállásra is, egy nagyon rémült, ám barátságos arcú Krucifix-alkalmazott fiatalember felajánlotta, hogy segít levinni az árut a parkolóig, de a nagylelkű és humánus Gronyár ezt a szolgáltatást már nem óhajtotta igénybe venni. No persze, tudta jól, hogy ez esetben jattolnia kéne a rémült, ám barátságos arcú srácnak, és mire való az efféle költekezés, ha ott van neki a két félhülye haverja, aki majd elcipeli a cuccot a villamosmegállóig, nem igaz?
Berzenkével azóta is várjuk, hogy legalább egy sörre meghív minket a méltóságos marketingigazgató úr, de erre lapzártáig nem került sor. Jelenleg ül a szerzeménye előtt, fátyolos tekintettel nézegeti, és közben ilyesmiket mormol önelégülten: „én vagyok a legnagyobb arc az egész városban, de tán még a megyében is”.
