Az Úr 1989. évének augusztusában leszerelt az előttünk járó korosztály, így mi lettünk a hódmezővásárhelyi laktanya öregkatonái. Akkoriban két jelentős téma köré csoportosultak a gondolataim a kaszárnya kerítése mögött:
1. Bőven elég lenne ebből a bohóckodásból egy év. De jó lett volna most hazavonatozni a leszerelőkkel!
2. Honnan kéne egy kis pénzt felhajtani?
A kettes ponthoz az szolgált indokul, hogy a zsoldunk (illetmény) összege még mindig nem változott, de az egyre inkább beinduló infláció miatt abból a havi 300 forintból lassan már egy rekesz sört sem lehetett vásárolni.
Mindenből próbáltam pénzt csinálni. És ebben nagy segítségemre volt a – mai szóval élve – leszerelőkampány. Az öregkatonák ilyenkor már különböző relikviákkal készülnek a leszerelésre. Centi, csattogó, obsit, leszerelőzászló, amit akarsz. Mind-mind különleges kezelést, trükkös elkészítést igényel.
Én főleg az obsitok antikolása terén aktivizáltam magam. Hangzatos neve ellenére ez a művelet csupán annyit takart, hogy az ominózus papírlapot „ki kellett boxolni”, azaz be kellett vonni egy vékony, barna cipőpaszta-réteggel, amelynek segítségével ódon, pergamenszerű kinézetet nyert a kartonlap.
Na igen, ez egyszerűnek tűnik, mégsem az, ha az embernek halvány fogalma sincs az úgynevezett szárazecsetelési technikáról. A legtöbb öregkatona ott követte el a hibát, hogy a cipőpasztás tubusból kinyomott egy nagy adagot a cipőkefére, és már ment is rá a papírra azonmód. Ennek nem lehetett más a következménye, mint ormótlan, vaskos barna pacák keletkezése a papíron, legtöbbször az obsit szövegét is olvashatatlanná téve.
Én akkoriban már hónapok óta a laktanya műszaki kapujánál teljesítettem állandó szolgálatot. A műszaki kapuhoz tartozott egy kis házikó, amely egy irodából, egy pihenőhelyiségből és egy mosdóból állt. Bódi zászlós parancsnoklása alatt jómagam és egy Palika nevű, szintén sorállományú honvéd voltunk oda beosztva. A pihenőhelyiség pedig az én hálószobám volt, egy ággyal, egy szekrénnyel és egy Junoszty kistévével.
Az irodában nappal a különböző harc- és gépjárművek menetleveleit iktattuk, forgalmi naplókat vezettünk, odakinn pedig a műszaki ellenőrzéseket végeztük, meg persze ki- és beengedtük a kapun az ellenőrzött járműveket.
Bódi zászlós munkaideje 4-kor lejárt, így ő hazament, Palika szintén elhúzott a saját körletébe különböző szabadidős tevékenységeket folytatni, így hát egyedül maradtam, és akkor kezdődtek az én fogadóóráim.
Lassacskán ipari méretűre dagadt a vállalkozásom. A szekrényemben már több volt az obsit, mint a ruha vagy a tisztálkodó felszerelés, rendesen iktatási számmal kellett őket ellátnom.
Egy pengével lemetszett hegyű filctollal csudás kalligrafikus betűket tudtam papírra vetni, tehát obsitok szövegének másolását is vállaltam, esetenként a hozzájuk tartozó grafikákkal együtt. Rajzolni nem igazán tudtam, de az indigó nevű találmány és néhány jó sablon bárkiből művészt tud csinálni egy laktanyában.
Az igazi erősségem persze az egyedi szövegek megfogalmazása volt. Hát miért legyen neked olyan tucat-obsitod, jóbarát, mint a többi hülyének? Hiszen te különleges vagy! Jár neked az egyedi szöveg és a személyre szóló megfogalmazás! Csak itt, csak nálam! Komendánsoknak és a javítószázad tagjainak kedvezmény! A régi szép idők emlékére! Egész szakaszok jelentkezése esetén nagybani ár!
No és persze az antikolás. Azt nagyon éreztem. Én is kinyomtam a megfelelő adag barna pasztát a cipőkefére, de azt először az íróasztalon az obsit mellett heverő rajzlapon dolgoztam el, és csak utána mentem rá a munkadarabra, így egészen olyan „pergameneket” tudtam csinálni, hogy a láttukra kódexmásoló szerzetesek is maguk alá fohászkodtak volna a gyönyörtől.
Bár nagyon sok öregkatona teljesített akkoriban szolgálatot a hódmezővásárhelyi laktanyában, de hát a létezés legrövidebb és legigazabb törvénye értelmében minden elmúlik egyszer, így aztán a kuncsaftjaim is fogyatkozni kezdtek, végül teljesen elmaradtak.
Ekkor sietett a segítségemre egy remek ötlet, no meg Latyák öcsi, személyesen. De erről majd a következő részben.
