Pár nappal ezelőtt összefutottam egy hajdani ismerősömmel. Nevezzük talán Katona Bercinek, merthogy így hívják. Tizenéve nem találkoztunk már, ennek ellenére sajnos nem volt módunk hosszasan elbeszélgetni, mert mindkettőnknek sietős volt a dolga. Így aztán ma déltájban, amikor a Déri téren flangáltam, örömmel vettem észre, hogy tőlem tíz méterre épp Katona Berci száll le a biciklijéről.
Túláradó jókedvvel siettem felé, majd amikor odaértem, illendően köszöntöttem, meglapogattam a hátát, s közben így rivalogtam:
– Nahát, milyen furcsa, hogy mostanában ilyen sűrűn összefutunk!
– Csakugyan – dünnyögte Berci.
– Hát mi újság van veled? – érdeklődtem szívélyesen. – A múltkor sajnos nem volt időm megkérdezni.
– Velem semmi különös – jött a szerény és kissé elfogódott felelet.
– Hej, bezzeg a régi szép időkben…! – kezdtem bele a daliás korszak kalandjainak fölemlegetésébe, de nemsokára villámcsapásszerűen hasított belém egy bizonyos felismerés, és egyszeriben megértettem, miért vonakodik Berci osztozni a lelkesedésemben, és miért nélkülöz a viselkedése úgyszólván minden barátságos vonást.
Eme vérfagylaló minutumban így szóltam önnön magamhoz:
– Bakker, te marha, ez nem is Berci! Pláne nem Katona! Vagy ha az is, hát akkor legfeljebb egy ismeretlen Katona…
Anyám, ez milyen ciki! Hogy kéne innen viharsebesen lelépni?
A dolog azonban ekkor pikáns fordulatot vett, tudniillik az ál-Berci valamiféle színpadias mosolyt magára erőltetve firtatni kezdte, hogy hogy van a kedves családom…
Immár kevésbé természetes jovialitással motyogtam valamit a húgom három szép csemetéjéről, aztán – mivel az udvariasság így diktálta – magam is firtatni kezdtem, hogy mi újság a kis ál-Katona gyerekekkel.
Ahogy teltek a másodpercek, egyre biztosabb lettem benne, hogy itt már mindketten tudjuk, miszerint soha még ebben a büdös életben nem láttuk egymást, és még csak halvány sejtelmünk sincs, ki a bánat lehet a másik, de már nem volt mit tenni, szívélyesen beszámoltunk egymásnak életünk folyásáról, sorsunk jelentősebb fordulatairól, majd végre kezet szorítottunk, és egymásnak minden jót kívánva tovahaladtunk.
Jómagam nem mertem hátranézni. A hátam közepén éreztem az ismeretlen Katona pillantását, és csak azon imádkoztam, észre ne vegye a vállam rázkódásából, hogy kis híján megszakadok a röhögéstől. Igazán nem szerettem volna megbántani ezt a derék fickót, nagyon belopta magát a szívembe az elmúlt percekben.
Mindazonáltal az is eszembe jutott, hogy nincs még teljesen elveszve az emberiség. Ha manapság két vadidegen illető ilyen kedélyesen el tud beszélgetni egymással, akkor az ál-Katona gyerekek, meg a húgom csemetéi is bizonyára egy barátságosabb világot fognak örökölni tőlünk.
Nemsokára ismét elindulok a Déri térre, mert megint dolgom lesz arrafelé. Ha valakinek ismerkedni van kedve, csak jöjjön oda bátran, köszönjön rám, és lapogassa meg a hátamat.
Vagy valaki másét.
Mert hiszen tökmindegy.
