Mostanában annyira nincs ihletem, hogy kénytelen voltam egy mókás kis online alkalmazást igénybe venni. Ez annyit tud, hogy egy színes kerék virtuális megpörgetése után véletlenszerűen kidob egy kifejezést, és a fogadalmam lényege, hogy azzal a szóval kell valamit alkotnom.
Pechemre az első kifejezés az asztaltáncoltatás lett. Ez először végtelenül lelombozott, hiszen semmi más nem áll tőlem távolabb, mint az okkultizmus. De aztán hamar felderültem. Hiszen én már részt vettem egy ilyen eseményen! Igaz, hogy baromi régen volt, de mégiscsak igaz volt!
No, az meg úgy történt, hogy az Úr 1985. évében felvételemet kértem a KISZ-be. Akkoriban rendőrnyomozó szerettem volna lenni, és ádázul üldözni a rosszfiúkat, ám mint megtudtam: ahhoz, hogy majdan jelentkezhessek a rendőrfőiskolára, az érettségi mellett a másik fontos követelmény, hogy tagja legyek a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek.
Nosza, gyorsan beléptem hát, és nyomban tagja is lettem a csegevara nevét viselő alapszervezetnek. Az első taggyűléseink egyikén a következő programot eszeltük ki, mi, 16 éves ifjoncok (bízvást állíthatjuk, hogy a napirend teljességgel kompatibilis volt mind a marxizmus-leninizmus, mind a tudományos szocializmus alapeszméivel): idézzük meg asztaltáncoltatós szeánszon Brezsnyev elvtársat!
Este összegyűltünk a KISZ-klubban, és nagy izgalommal láttunk neki a feladatnak, mely nagyban különbözött az addigi mozgalmi összejöveteleinktől, ahol leginkább a cigizés, italozás, csajozás és pornókép-cserebere voltak a legfőbb napirendi pontok.
Félhomály, gyertya az asztalon, kezek összeérnek. Szem lehuny, idézet kezdete.
Nos, be kell valljam, engem már a második perctől hidegen hagyott eme okkult tudományos kísérlet. Brezsnyev elvtárssal szemben egyébként is negatív érzelmeket tápláltam, s erre sok egyéb mellett volt egy rendkívül személyes természetű okom is.
Amikor én biológiailag férfivá értem, akkor Leonyid Iljics már végső stádiumba lépett a haldoklás és agónia terén. (A két esemény között fölösleges bármilyen összefüggést keresni.) 1982 egyik őszi estéjén a Magyar Televízió be kívánt mutatni egy filmet, amelyről hímnemű osztálytársaim előzetes információi alapján tudtam, hogy várhatóan nem fog szűkölködni igen buja szexjelenetekben. Amikor megtudtam, hogy ugyaneme estén a szüleim színházba mennek, földöntúli boldogság kerített hatalmába. Végre nyugodtan megnézhetek egy tizennyolc éven felülieknek szóló filmet, én, az alig tizenhárom éves kis taknyos!
Azonban hiába készültem nagy lelkesedéssel a műélvezetre. (Vagy tán igazira.) A kérdéses időpontban megjelent a képernyőn egy bemondónő talpig feketében, elcsukló hangon bejelentette Brezsnyev elvtárs halálát, s közölte, hogy a műsoridő hátralévő óráit nem ám a reszelős film, hanem komolyzene fogja kitölteni.
Nekem a vér az egyik fejemből a másikba tolult, s továbbra is kizárólag a szex körül kalandoztak a gondolataim, mert jó ifjúkommunistához méltóan azt kívántam: bárcsak ne halt volna még meg Leonyid Iljics, hanem inkább mászta volna meg valamelyik nőnemű felmenőjét a ravatalon!
Nos, ezek után beláthatjátok, miért nyitottam ki a szememet ama bizonyos szeánsz második percében. És midőn nyitott szemmel körbenéztem az asztalon, láttam, hogy alig-alig van már azon kéz, mert eme végtagok valamely ismeretlen okból lekerültek az asztal lapja alá; egyes nőnemű ifjúkommunisták ajakáról izgatott sóhajok, apró kuncogások törtek elő, s én ráébredtem, hogy azon kedves alapszervezeti tagtársaim, akik a jóval szerencsésebb sorsolás révén leányok mellé ülhettek, bizony egész mással foglalkoznak az asztal alatt, és egészen konkrétan nem Brezsnyev elvtárs megidézésén fáradoznak.
Néhány évvel később a Szovjetunió kártyavárként omlott össze.
Ennyit tudtunk segíteni.
