A csudás emberbaráti küldetés

Megígértük, hogy ha a Facebook-statisztika alapján eljutnak bejegyzéseink 100 ezer emberhez, akkor valami rendkívülit fogunk cselekedni. Így hát tegnap késő délután nekivágtunk a városnak, hogy teljesítsük önként vállalt kötelességünket, és tegyünk valami jót az emberiség hasznára. Valami olyat, amitől mások arcára mosoly ül ki, amitől boldogabbak lesznek, amitől elfeledhetik a mindennapok kínjait. Amitől átmenetileg eljelentéktelenedik a világ általános nyomorúsága, amitől kicsivel többnek érezheti magát az emberiség, amitől előrébb gördülhet jeles fajunk szekerének kereke.

Elsősorban elindultunk Gronyár mostohaapjához, mert mint kiderült, most főtt ki a pálinkája.

Ezt az elsőnek beharangozott célirányt Berzenke meglehetős rosszallással fogadta, de Gronyár megnyugtatta, hogy a mostohaapja pálinkája maga is az emberiség jótéteményeihez tartozik, ilyeténképpen előkelő helyen kell szerepelnie a listánkon, és különben is, aki abból fogyaszt, az utána hosszú időn keresztül olyannyira hivatottnak érzi majd magát jót tenni az emberiséggel, hogy olyat még a világ nem látott.

Berzenke rossz érzései elmúlni látszottak, legalábbis erre utalt, hogy határozott léptekkel megindult a buszmegálló irányába.

– Te hova szaladozol, papesz? – szólt utána a meglepett Gronyár.

– Hát a 24-eshez – fordult vissza Berzenke. – Nem azzal megyünk?

– Nem hát! Gyalog.

– Gyalog? De hát a mostohafaterod a Tócóskertben lakik!

– Mind jól tudjuk. És…? Nem világos számodra, hogy ma este küldetésünk van? Hol akarsz küldetést találni, Berzenke? A huszonnégyes buszon? És mi lesz a jó cselekedeted? Hogy átadod az ülőhelyedet egy öreg néninek? Vagy segítesz valakinek kilyukasztani a jegyét?

– Nem erre gondoltam, de most akkor mi van?

– Elmondom én neked, hogy mi van. Nagyon érdekelni fog tégedet – váltott atyai tónusra Gronyár. – Most az van, hogy szépen átvágunk a városon, és hidd el nekem, útközben rengeteg lehetőséget fogunk találni, hogy jót cselekedjünk az emberiséggel. Érted már? Csapatostul fognak szembejönni az alkalmak, egyik-másik elől félre kell majd ugrálnunk. Megvan ez neked képileg? És ha kipipáltuk a kötelező feladatot, utána már akár el is időzhetünk a mostohafaternál. Vágod, aranyapám?

Úgy tűnt, Berzenke vágja. Így hát elindultunk gyalog a Tócóskertbe. Optimistán, fürgén és mindenre nyitottan. Úgy meresztgettük a szemünket minden adódó lehetőségre, hogy netovább.

– Eddig nem valami klassz – jegyezte meg tíz perc gyaloglás után Berzenke. – Se egy vak ember, akit átvezethetnénk a zebrán, se egy kóbor macska, amit lehozhatnánk a fáról.

– Kóbor macskák begyűjtése nem képezheti a küldetésünket – mutatott rá okosan Gronyár. – Itt most az emberiségről van szó, nem a macskaiságról!

De azért látszott rajta, hogy amint egyre fogynak a méterek, ő is annál nehezebben viseli a permanens küldetéstelenséget.

Végül – sokkal hamarabb, mint gondoltuk – odaértünk Gronyár mostohaapjához. (Na ja, Einstein relativitás-elmélete ezúttal is velünk volt.) Felcsengettünk neki, és azt kaptuk, amit vártunk, tulajdonképpen olyan volt, mintha maga Darth Vader válaszolt volna nekünk a kaputelefonon keresztül.

Gronyár mostohaapja egy rendkívül erélyes ember. Ezen a ponton nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a pár évvel ezelőtt keletkezett kis történetet, amikor is nála szilvesztereztünk. Az iszogatásnak különös szabályai voltak. Akármikor koccintott a kis csapatunk, mindig innunk kellett valamire. Ez lehetett a boldog új évtől
kezdve a világbékén át az ellenség szörnyű pusztulásáig bármi, de volt egy kitétel. Kétszer ugyanarra soha. És mint említettem, a barátunk mostohaapja nagyon erélyes ember.

Még este tizenegy óra sem volt, amikor már úgy éreztük, minden koccintási alkalmat elhasználtunk. Egyszerűen nincs több ürügy. Ismételni a fenti okok miatt lehetetlen volt, új indokot pedig valami miatt akkor már senki sem bírt kitalálni. Lassan a pánikrohamos kétségbeesődés akart rátelepedni az egész ivóközönségre, amikor is Gronyár egy ócska konyhai hokedlin kuporogva, minden idegszálát megfeszítve, a leghősiesebben koncentrálva egyszer csak felüvöltött:
– Bazmeg! Hát ma van Sylvester Stallone névnapja!

Szerintem akkora üdvrivalgás és annyi hátba veregetés azóta sem kísérte egyetlen mondatát sem.

Na de vissza a jelenbe. Szóval, fenn vagyunk Gronyár mostohaapjánál, koccintunk a frissen kifőtt pálinkájával. Ami szokás szerint isteni. Egy alkalmas pillanatban Berzenke meg is jegyzi:
– Hát, ha ilyen mostohaapám lett volna…

De nincs mese, indulnunk kell tovább. Vár a küldetés. Vissza az utcára, irány a belváros.

Egy rövid időre úgy tűnt, szerencsénk lesz. A parkolóban egy srác hosszasan próbálta beindítani az autóját, sikertelenül. A végén már hallatszott, hogy az akksiban alig van szufla. Naná, hogy odahaladtunk, és megérdeklődtük, hogy segíthetünk-e.

A srác kissé riadtan fogadta jöttünket, és ezen nincs is mit csodálni, mert kevés olyan tócóskerti lakos van, aki a sötét parkolóban megnyugvással venné tudomásul, hogy odaáll az autója mellé három, láthatóan ügybuzgalomtól nekihevült, pálinkagőzt eregető illető, akik azt firtatják, hogy mi a hézag. De miután nyilvánvalóvá vált, hogy csapatunk tagjaiban a jószolgálati misszió önkéntes aktivistáit kell tisztelnie, teljesen megnyílt, és elmagyarázta, hogy némi betolás után működésre lehetne bírni a gépjárműve motorját.

Némi betolás? Na ja, legfeljebb betojás… Az elején még vihogtunk is, hogy húdehurrá, egy füst alatt elintézzük ezt az egész küldetést, de egy fél óra múltán már tudtuk, hogy jószolgálat ide vagy oda, ez a motor általunk soha nem fog beindulni, így is megköszönheti, hogy tettünk bele egy fél kilométert gyalog.

Csalódottan búcsúztunk az immár pesszimista fiatalembertől, és mi sem voltunk sokkal derűlátóbbak a közeljövőt illetően.

A belvároshoz közeledve, egy szűk kis utcán haladva megpillantottam egy kocsma cégérét. Odasúgtam Berzenkének:
– Van egy tippem, hogy melyik mondat fog hamarosan elhangzani.

Nem kellett sokat várnunk:
– Jaj, srácok, iszonyúan pisilnem kell! – nyivákolt Gronyár. – Ha tudtok valami szórakozóhelyet a környéken, menjünk már be oda, oké?

Berzenke és én még csak a szemöldökünket sem vontuk fel ilyen fokú képmutatás láttán, mert ahhoz túl régóta ismerjük már Gronyárt. Igazából azt csodáljuk, hogy hogy a francba merészeli még mindig eljátszani előttünk ezeket a monodrámákat például a túlterhelt húgyhólyagjáról.

– Na nézd már, itt egy krimó! – ámuldozott csakhamar Gronyár. – Nem tudom, milyen hely ez, de menjünk be, mert összehugyozom magam – próbálta összeszorítani a combjait, de hát nehezen megy az ilyesmi, ha közben ugyanazoknak a comboknak azt adja parancsba az agy, hogy szaladozzál fürgén, mert ez egy italkimérés!

– Szeva, Gronyár!… Helló, Gronyár!… Na csá, Gronyár, mizu?… Halika, Gronyár! – Csupa ilyen kiáltozást hallottunk odabenn, miután beléptünk, és az általános örömben a pultos lánytól kezdve a törzsvendégeken át a vécés néni egyformán osztozott, mégpedig egy olyan helyen, amelynek ugyebár a létezéséről Gronyár eddig nem is értesült.

– Biztos az előző életedben járhattál itt – morogtam neki a pultnál állva, és Berzenke azonnal rátromfolt:
– Valami filmben láthattak téged ezek a jóemberek. Ne sokáig adjál autogramot, mert akkor besül a küldetésünk.

Érdekes módon Gronyárnak ekkor annyira elmúlt a feszülés a hólyagjában, hogy egészen konkrétan le tudta adni a rendelést az általa soha nem látott, ám őt mindvégig a nevén szólító pultos lánynak, de már fenn sem akadtunk ilyesmin Berzenkével, mert az idő telését (alaptulajdonsága ez neki) figyelembe véve egyre aggodalmasabban tárgyaltuk a küldetésünk mibenlétét.

Közben kiderült, hogy egy antiszociális elem is jelen van a helyiségben. A meglehetősen slágergyanús ember mindenkinek nekiesett, mindenkibe belekötött, mindenkitől cigit lejmolt és mindenkivel énekelni akart egy nótát, leginkább a zenegépet túlüvöltve.

– Szerinted nem tennénk jót az emberiséggel, ha ezt az úriembert finoman eltanácsolnánk a közös légtérből? – érdeklődtem Berzenkénél, de szokás szerint berzenkedés lett a válasz:
– Ó, ne mi csináljunk már balhét! – fanyalgott.

Gronyár végzett az alibi vizeléssel, hamarosan továbbindultunk. Egy pékség mellett vezetett az utunk, oda meg Berzenke szabadult be, és rendelt három ilyen furcsa valamit, aminek nem tudom a nevét, de virsli volt benne középen végig, sajt is volt rajta, de nem hotdog volt, mert a hotdog nem lapos, ez meg az volt, és papírzacskóban adták. Mint kiderült, Berzenke mindannyiunkat meg akart örvendeztetni a lapos valamivel, azért rendelt hármat, de én közöltem, hogy nem vagyok éhes, Gronyár meg egyenesen felhördült:
– Hülye vagy? Hogy beszívja a szeszt?

Haladtunk tehát tovább, Berzenke a lapos valamit majszolva békésen, Gronyár kísérletet téve az egyenes vonalú egyenletes mozgásra, jómagam meg egyre kétségbeesettebb arccal, hogy mi lesz az ígéretünkkel.

Berzenke ekkor észrevett egy öreg hajléktalant, aki két jól megpakolt szatyorral egy padon ült. Oda is ment hozzá, és hirtelen ötlettől vezérelve neki akarta adni a két feleslegessé vált lapos valamit, amit mi nem akartunk megenni.

Gronyárral egy darabig mentünk tovább, de aztán visszafordultunk. Az az érzés kerített hatalmába minket, mint amikor a haverunk lemarad, mi mennénk már tovább, mert tudjuk, hogy fontos cél van előttünk, ez a közhülye meg elcseszi az időt ilyen marhaságokra. Hát mi a retek van már, Berzenke? Add oda neki, váljék egészségére, oszt jóvan! Mit szarakodsz még ott? Gyere már!

De Berzenke nemhogy nem mozdult, hanem egyenesen letelepedett a padra, a hajléktalan mellé. És jól láthatóan beszédbe elegyedett vele.

Nem volt mit tenni, visszasétáltunk Gronyárral, és megálltunk a padnál.

Mint kiderült, az öreg bácsi egyáltalán nem volt hajléktalan. Nevezzük Áron bácsinak, mert megközelítőleg sem így hívják. (És nem szeretnénk, ha bárki ráismerne.) Egy Hajdú-Bihar megyei kis faluból utazott fel Debrecenbe, és szeretett volna felszállni a Nagyállomáson egy budapesti InterCity-re, csakhogy egy zsebtolvaj keresztülhúzta a számítását, mivel meglovasította a pénztárcáját. Ezt egyébként nagyon szégyellte. (Nem, nem a zsebtolvaj, hanem Áron bácsi.) Saját bevallása szerint világéletében rendszerető volt, soha nem hagyott semmit ebek harmincadjára, a születési anyakönyvi kivonatától kezdve a katonakönyvéig mindene megvan, de a pénztárcája jelenleg nincs sehol. (Még ekkor sem akarta igazán felfogni, hogy sajnos vannak olyan emberek, akik mások értékeinek eltulajdonítására szakosodtak.)

Na, ekkor már mi is letelepedtünk mellé a padra Gronyárral. A két telerakott szatyor pedig csöppet sem azt tartalmazta, amire gondoltunk első látásra. Nem összehajtogatott kartonlapokat, laposra taposott sörös dobozokat meg összegyűjtött üres üvegeket. Ajándékokat vitt (volna) Áron bácsi a fiáéknak, meg a kis unokájának. Házikolbász, szalonna, füstölt csülök, ilyesmi volt a poggyászban, meg persze a megvásárolt ajándékok: játék és édesség a kis unokájának.

Amikor az utóbbiakat megmutatta, na akkor fakadt sírva a bácsi. Nehezen mesélt addig is, de egyszer csak kibuggyant minden. Itt üldögél egy padon egy ismeretlen városban, menne egy még nagyobb ismeretlen városba, ahol a fia várja, de nem maradt pénze. Így aztán haza sem mehet a falujába, mert nincs miből. Meg különben is, mi lesz az ajándékokkal? Ő arra készült, hogy ma este már az unokájának mesél. Még el is képzelte magában, hogy milyen meséket fog neki mondani.

Igazából egy ilyen helyzet kétségbeejtő, még annak is, aki hallgatja. Mi a fenét lehet ilyenkor mondani? Ülsz egy bácsi mellett, aki sír. Bakker…

Berzenke szorgalmasan lapozgatta az okostelefonját, de kisvártatva csalódottan közölte:
– A francba! Fél nyolc után négy perccel indult az utolsó vonat Pestre.

Gronyár bezzeg nem volt se csalódott, se kishitű. A részegek magabiztos mosolyával húzta ki magát, és szinte már nem is nekünk, hanem a Világegyetemnek címezte a szavait:
– Küldetést akartatok? Na, hát itt van.

Aztán odafordult Áron bácsihoz:
– Bátyám, van telefonja?

Áron bácsi csak legyintett. Van ugyan, még a fia hagyta itt neki, de semmire se való az. Nem nagyon tudja kezelni. Ha hívják, fel tudja venni, mert megmutatta neki a fia, hogy melyik gombot nyomja meg, de nem való neki ez a modern technika.

– Mutassa már – forszírozta Gronyár, mire Áron bácsi egy valóban régi Nokia típust bányászott elő.

Jeles barátunk nyomkodta egy darabig, de semmire nem jutott.
– Mikor beszélt ezzel utoljára, Áron bácsi?

– Most, délbe’. Mikor otholrul elindultam, előtte. A fiamékkal beszéltem, csak egyszer elhallgatott, én meg nem nagyon mertem nyomkodni.

– Szerintem lemerült – közölte Gronyár, aztán már egyből a horizontra függesztette győzedelmes tekintetét, és mit ad isten, fel is fedezett egy addig számára ismeretlen kocsmát az utca túloldalán.

– Na, hurcolkodjunk! – adta ki a parancsot ellentmondást nem tűrően. – A többit majd a helyszínen.

Átmentünk a túloldalra, bár kicsit nehéz volt rávenni Áron bácsit a helyváltoztatásra, főleg meg a kocsmázásra. De sikerült becipelnünk, és letelepedtünk a sarokban.
Érdekes módon Gronyárt itt is mindenki testvérként üdvözölte, ő meg elkiáltotta magát, hogy kinek van régi típusú Nokia telefonja. Mivel a második felszólítására sem jelentkezett önként senki, odalépett egy idősebb úriemberhez, és barátságosan megszólította:
– Karcsi bátyám, ha meg nem sértelek, mutasd már a telefonodat… Aham, és mivel szoktad tölteni?… Otthon, hát persze… Mi lenne, ha most hazamennél? Itt laksz nem messze, tudom én azt nagyon jól… és lehoznád a töltődet? Kapsz érte egy sört, oké?

Áron bácsi telefonja hamarosan töltőre került, ezzel egyidejűleg Gronyár is, mert szinte mindenkivel ivott valamit ezen a számára ismeretlen helyen. De nem ez volt a legfontosabb eseménye az ottlétünknek, hanem az, hogy Berzenke még mindig folyamatosan pettingelte az okostelefonját, mert emlékei szerint valamelyik ismerőse kiírta fészbúkra, hogy este megy Pestre, és utastársakat keres. És jeles barátunk egyszer csak felüvöltött:
– Megvan!

Aztán kipattant az asztal mögül, fülén a telefonjával, és nagy erőkkel haladt kifelé, én meg mellészegődtem, mert amúgy is rá akartam gyújtani. (Gyerekek, ne dohányozzatok! A cigi rossz!) Így aztán fültanúja lettem, ahogy Berzenke felveszi a kapcsolatot a hajdani osztálytársával, aki megígérte, hogy nemsokára odafordul a Gronyár által soha nem ismert kocsmához, és felveszi Áron bácsit a pesti fuvarra.

Mit mondjak, úgy haladtunk vissza a helyiségbe, mint olyan keresztes lovagok, akik éppen azt szeretnék közölni a pórnéppel, hogy az általuk vezényelt seregek nemrégiben bevették Jeruzsálemet.

De persze Gronyár learatta előlünk az összes babérokat, mert először is felkérte a számára teljesen idegen pultos lányt, hogy halkítsa le a zenét, aztán felszólította a számára ismeretlen közönséget, hogy kussoljon, majd Áron bácsi telefonján felhívta Áron bácsi fiát:

– Halló! Nálunk van az apja… de ne higgye, hogy emberrablók vagyunk!… Sőt…vissza akarjuk adni magának az apját… Micsoda?… Persze, hogy részeg vagyok, de ez most nem fontos!… Nem, nem loptam el az apja telefonját, hanem ő maga adta ide… Na idefigyeljen! Megy egy kocsi Debrecenből, egy fehér Volkswagen Passat, abban fog utazni a maga apja. Érti már? Hol tudnának találkozni?…

A fehér Passat nemsokára megérkezett a Gronyár számára eleddig ismeretlen kocsma elé. Berzenke lepacsizott az egykori osztálytárssal, ölelkeztek is egy kicsit, meg felelevenítették a hajdani tajtékos éveket, mindez persze csak arra volt jó, hogy közben Gronyár meg én pakoljuk be a csomagtartóba Áron bácsi poggyászát. A benzinpénzt aztán együtt adtuk össze, és nem sajnáltuk a jó ügy érdekében.

Áron bácsi amúgy nem is akarta elhinni, hogy vele ilyen furcsa és rapid módon történnek a dolgok. De megnyugtattuk, hogy immár nincs semmi baj, amikor ebből az autóból kiszáll Budapest székesfővárosban, ott a fia fogja várni, és minden rendben lesz. Meggyőződésünk továbbá, hogy a „köszönöm” szót senki más nem képes úgy kimondani, mint Áron bácsi.

Furcsa érzéssel néztünk a távolodó fehér autó után, de szerencsére, amikor erőt vett volna rajtunk a saját nagyszerűségünk tudatába ágyazott széleskörű jóemberségnek a hogyishívjákja, Gronyár közönyösen megszólalt:
– Na jó, ez megvolt, mehetünk vissza inni.

És benyitott az általa nem is ismert kocsmába.