– Most figyeljetek rám egy kicsit, fiúk! – kérte Ákos. – Tudnunk kell, nekünk, felnőtteknek, hogy jól érzékeljük–e a helyzetet. Tehát arról van–e szó, hogy Janó bácsi a makettszakkör foglalkozásai közben szeretne titeket másféle témakörökben is oktatni?
– Igen – felelték egybehangzóan a srácok.
– És ezek a témakörök néha olyanok, mintha az iskolában lennétek, egy–egy tanórán?
– Igen.
– A tanár úr ezeket a bizonyos témákat minden alkalommal előhozza? Már úgy értem, amik nem feltétlenül tartoznak hozzá a makettezéshez.
– Igen.
– És ti erre hogy szoktatok reagálni?
– Ez változó – felelte a kis Bence. – Van olyan, amikor jól jön egy ilyen okítás, meg érdekes is. Például a múltkor a Pitagorasz–tételről volt szó.
– Na ja, az tényleg érdekes volt – ismerte el Juhász Roli. – Meg hozzátartozott a témához. Mármint amin éppen ügyködtünk. Mert ki kellett számítani egy háromszögnek az átlóját, és az tényleg kellett a makett alaprajzához.
Almási doktor próbált belekapaszkodni Roland szavaiba, és arra kérte, mondjon egy példát arra is, amikor a Janó bácsi által előadottak semmilyen módon nem kapcsolódtak a makettezéshez.
– Ehhez egy kicsit gondolkodnom kell – emelte a szájához a mutatóujját a kisfiú, és mintha egészen óvatosan rágicsálni is kezdte volna a körmét. Aztán viszont diadalmasan kiáltott fel: – Ja, megvan! A környezetszennyezés. Az például kicsit sem kapcsolódott a makettezéshez.
– De miért nem? – érdeklődött csodálkozva Ligeti Péter.
– Hát mert a makettezésnél nincsen semmi, ami zöldebb lenne – vágta rá Roland.
– Inkább a diorámázást akartad mondani, nem? – javította ki Bence. – Látszik, hogy nem figyeltél oda Janó bácsi szavaira. A diorámázás az a hobbi, ahol lényegében a szemétbe dobandó tárgyakból alkotunk valamit. Így mondta a tanár bácsi.
– Ha csak úgy nem – vonta meg a vállát sértődötten Roland, Márk viszont egészen jellegzetes mozdulattal temette a két tenyerébe az arcát, és így szólt a kezei mögül:
– Na, már megint kezdődik. Nem hagynátok abba? Most nem Janó bácsi foglalkozásán vagyunk!
A három felnőtt eközben már szinte összehajolt, még ha nem is fizikai értelemben vesszük ezt, hanem inkább az intellektus irányából megközelítve:
– Egyértelmű, hogy miről van szó – vélekedett Julika. – A tanár úrnak a hivatása kapcsán van hiányérzete.
– Nekem is úgy tűnik – erősítette meg Ákos.
– Na de hogy tudunk ezen segíteni? – tette fel a kérdést a művezető.
Almási doktor gondterhelten sóhajtott fel:
– Az világos, hogy ezek a fiúk nem elégítik ki Janó bácsi tanítás iránti vágyakozását. Eleve kevesen vannak, ráadásul értelmesek is, nincs velük baj, a magyarázatokat könnyen befogadják, és ez még akkor is így van, ha később, más környezetben lázadoznak egy kissé Janó bácsi különös szakkörvezetési gyakorlata miatt.
Ligeti Péter meglehetősen gyakorlati ember volt.
– Eddig ezt mindet értem, hiszen teljesen logikus – hangsúlyozta. – De engem az érdekelne, hogy mi módon tudnék a hajdani tanáromon segíteni. Azt szeretném, ha újra élettel teli fény költözne a szemébe, és végre megint olyan lenne, ahogy mindig is ismertem őt.
– Nincs mese, új tanítványokat kell szerezni neki – sóhajtott fel Ákos. – Vagy legalább egyet. Mert ezek a fiúk, bármennyire is odaadóan fognak maketteket összeállítani, vagy diorámákat építeni a szakkörben, nem fogják azt az érzetet nyújtani Janó bácsinak, hogy ő most újra tanár. Azt kell mondjam, túl okosak, szófogadóak és jólneveltek ehhez.
A művezető elgondolkodott:
– Azt mondja, doktor úr, hogy valami butácska, szófogadatlan nebuló lenne az ideális alany?… Hát, akkor lehet, hogy én tudom a megoldást. Az én kislányom szerencsére jó tanuló, neki biztosan nincs szüksége korrepetálásra – magyarázta a művezető. – Meg aztán szerintem Janó bácsi az én kis Anitám tanítása után nem is fogadna el pénzt, az az érzésem. Márpedig én ingyen nem kívánnék tőle egy ilyesfajta segítséget. Summa summarum, nagyon kilógna a lóláb, ha efféle kéréssel keresném fel a derék tanár urat.
– De akkor meg mi lesz a megoldás? – kérdezték türelmetlenül a fiúk. – Tán csak nem Petya bácsi akar újra leckéket venni, vagy korrepetálást kérni?
A művezető felnevetett:
– Nem volna túl logikus, ha végiggondoljátok. Ha Janó bácsi a kislányom tanítása után nem fogadna el tőlem pénzt, akkor nyilvánvalóan ez lenne a helyzet az én esetemben is. Meg hát azt sem hiszem, hogy én vén fejjel pótolhatnám a derék tanár úrnál azt az érzést, hogy milyen lehet kisgyerekeket okítani.
Ekkor Petya bácsi arca elkomolyodott:
– Viszont van nekem egy kollégám, aki mostanában sokat panaszkodik a gyerekére, a kicsi Ferkóra. Szerintem ő ideális alany lehetne korrepetálás szempontjából, mivel éppen azokban a tantárgyakban nem remekel, amelyeket Janó bácsi annyira szeret: történelem és irodalom.
– Hát az meg hogy lehet? – csodálkoztak el a fiúk, úgy tudván, hogy a számtan meg a fizika sokkal több gondot szokott okozni a nebulóknak. Elvégre például a történelmet csak el kell olvasni és meg kell tanulni, abban nincsenek semmiféle különleges képletek és egyenletek!
Ákos ekkor tartott egy rövid eligazítást a srácoknak arról, hogy az emberek nem egyformák, ilyeténképpen a gyerekek sem, és van, akinek a humán tárgyak mennek jobban, mások meg kifejezetten a reál tárgyakat kedvelik.
Aztán a művezetőhöz fordult:
– Eddig igazán tetszik a terve, Péter, de gondolja, hogy meg tudja győzni ezt a bizonyos kollégáját, hogy éppen Janó bácsihoz vigye korrepetálásra a kicsi Ferkót?
– Bízza csak ide, doktor úr! – harsogta a művezető optimistán, aztán hirtelen elkomorult az arca: – Vagy az idősotthon miatt kérdezi? Janó bácsi nem fogadhat ott tanítványokat, mert túl szigorú a házirend?
– Ilyesmiről szó sincs – nyugtatta meg Ákos. – Hiszen láthatta, hogy a fiúk is bejáratosak a kisöreghez. Az igaz, hogy ők makettezni járnak oda, de az idősotthon ebből a szempontból teljesen szabadelvű, és tudtommal nem tiltja a házirend, hogy egy nyugalmazott tanár korrepetálás céljából fogadjon tanítványokat.