Nono

Van még egy tartozásom, amit semmiképpen sem szeretnék átvinni a következő évre. Néhány hete a Nono néven hozzászóló kedves olvasó írt egy felvetést az Osmosis lehetséges jövőjéről, és megígértem neki, hogy külön posztban válaszolok. (Márpedig amit én megígérek, az meg van ígérve!) Mi tagadás, jelentősen elragadtak engem utána az események, így csak most tudtam sort keríteni a válaszra.

Látszólag nehezíti a dolgot, hogy időközben Nono kommentje is áldozatul esett a negatív gondolkodás elleni harcnak, mert egy olyan bejegyzés alatt szerepelt, amelyet azóta töröltem, hiszen ha az nem volt a negatív gondolkodás élő megtestesülése, akkor semmi sem az. (Nem Nono hozzászólása, hanem a blogbejegyzésem.) A kommentet tehát szó szerint idézni nem tudom, de szerencsére a lényegére emlékszem, remélem, ez az alábbiakból ki fog derülni.

Van nekem egy Donably-oldalam, ahol támogathatják az Osmosis-projektet a kedves olvasók. Ennek a támogatásnak van egy fő szabálya. Amíg nem nyújtok érte semmiféle ellenszolgáltatást, addig adómentes. (Bizonyos éves összegig, de ez esetünkben lényegtelen, hiszen olyan messze van az Osmosis ettől az értékhatártól, mint Makó a Neptunusztól.) Viszont ha bármiféle ellenszolgáltatást nyújtok, onnantól már nem adomány, hanem jövedelem, tehát adóköteles. A hangsúly a bármiféle szón van. Tehát ha csak öt forintot is kapok, és cserébe az illető tíz perccel hamarabb olvashat egy új fejezetet, mint mások, akkor máris mehetek a könyvelőmhöz a szükséges dokumentumokkal.

Mindez akkor is igaz lenne, ha nem a Donably felületén tennék fizetőssé bármely tartalmat, hanem itt, a saját honlapomon, vagy bárhol a szájbertérben. Tehát rengeteg vesződséggel járna, és csupa olyan tevékenységet kellene végeznem, amelyekre vagy nincs időm, vagy nincs kedvem, esetleg nem is értek hozzá, hogy biztonságosan, mindenki megelégedésére oldjam meg azokat. Márpedig az én agyamból valahogy kiirthatatlan az a rögeszme, hogy az írónak leginkább írnia kell(ene), ez szolgálná az olvasók örömét is.

Gondoljunk csak bele, hogy egy olyan olvasótáborról beszélünk az Osmosis esetében, amelynek 90-95 százaléka teljesen passzív. De olyan szinten, hogy a fejezetek alatti csillagozásra sem nyomott rá soha, jelezvén, hogy itt voltam, pajtás, elolvastam, szerintem közepes, szedd össze magad. Nehezen tudom elképzelni (vagy inkább sehogy) ezeket az olvasókat úgy, mint akik hirtelen elkezdenek rajongani egy fizetős tartalomért.

Az összegek és egyéb határszámok kitalálása is komoly fejtörést okozna számomra. Tegyük fel, hogy meghatároznék egy ezrest, mint havidíjat, ennek fejében pedig csakis az előfizetők olvashatnák el az új Osmosis-kötetet. Szerintem ekkor azt mondaná az egyszeri olvasó, hogy minek fizessek én havidíjat, ha öt havi előfizetés összegéből megvehetem papír alapon a könyvet, ami aztán csak az enyém, felrakhatom a polcra, vagy olvashatom bárhol, net sem kell hozzá? És igaza is lenne.

Ráadásul nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy amilyen az én formám, az előfizetéses rendszer életbe lépésének rögtön a másnapján beütne a krach, és mondjuk hosszabb időre kórházba kerülnék, vagy valami egyéb ok miatt nem tudnám szállítani az új fejezeteket, szegény olvasó meg csalódottan pislogna, hogy jól átvert engem ez a lehúzós gyökér, hát átutaltam a havidíjat, de ez nem írt nekem semmit! És ekkor is teljesen igaza lenne.

Ezek után számomra csak egyetlen megoldás tűnik kivitelezhetőnek, és ez maga a nyomtatott könyv. Egyébként éppen a fentiek okán soha nem fogok előrendelést felvenni egyetlen Osmosis-kötetre sem. Ha már megjött a nyomdából, csakis akkor fogom meghirdetni, mivel tudom, hogy úgy meg vagyok átkozva, hogy hozzám képest Bagaméri Jácint fagylaltkészítő kisiparos egy valóságos szerencselovag.

A fentiek persze nem jelentik azt, hogy ne lennék nyitott új ötletekre, javaslatokra, de jelen pillanatban elég jól körvonalazódik a fejemben az Osmosis soron következő, immár ötödik évfolyama. Ám ennek részletezésétől most eltekintenék, hiszen a hamarosan közreadandó éves összefoglalóm éppen erről fog szólni.

Nonónak ezúton is köszönöm a konstruktív hozzászólást! Bárcsak sok ilyen Nonója lenne az Osmosisnak! Már az is eszembe jutott, hogy hálám jeléül valamelyik Osmosis-novellában szerepeltetni fogok egy Nono nevű illetőt, aki egy kedves, csupaszív, segítőkész, pozitív életszemléletű és kreatívan ötletelő ember lenne. Ezt egyelőre erősen megnehezíti az a körülmény, hogy a Nono nicknév alapján azt sem tudom, hogy a mi Nonónk fiú-e vagy leány. (Kedves mosoly és szelíd szempillarebegtetés.)

Természetesen Nono mellett minden aktív olvasómnak nagyon szépen köszönöm az Osmosis-projekt támogatását, bármilyen formában is tette hozzá a magáét a nagy egészhez!