– Miért olyan nehéz elhinni, hogy kedvem támadt veletek játszani? – tárta szét a karját Ákos.
A családfő cinkos pillantást vetett az unokájára:
– Hallod, mit mond az apukád? Játszani támadt kedve. Azt hiszi, hogy mi játszunk. Jó vicc. – Azzal visszafordult Ákos felé: – Ha már játszani akarsz, akkor jobb lenne, ha felvennél valami játszóruhát is. Így akarsz kijönni homokot szitálni? Magdi letöri a derekadat, és tartok tőle, hogy igaza is lesz. Mindenesetre én több aggódást már nem vagyok képes elviselni ezen a derűs napon, úgyhogy keress magadnak valami mackónadrágot, aztán csatlakozhatsz hozzánk, ha tényleg van kedved.
A közös homokszitálás végül valóban jó mókának bizonyult, csakhogy egyúttal teljesen feleslegesnek is. Amikor elkészült a dioráma talaja, nagypapa és unokája egyaránt fejcsóválva nézte:
– Ez bizony nem lesz így jó.
Ákos kicsit sem értette, mi a probléma:
– Most mit fanyalogtok? Szerintem tökéletes lett.
– Na, itt látszik meg, hogy még nem vagy igazi diorámázó, nagyfiam. Tényleg nem látod, hogy mi a probléma? – korholta Károly.
Ákos egyre butábbnak érezte magát:
– Tényleg nem. Beavatnátok a titokba, hogy miért akartok a tökéletesnél is tökéletesebbet?
– Mondd el neki, hátha neked elhiszi – bökte oldalba az unokáját a családfő, mire a kis Bence megkönyörült az édesapján, és elárulta:
– Nem stimmel a méretarány.
– Úgy bizony – bólogatott Károly, és odaállította a terepre az egyik indián figurát, sőt egy cowboyt is, hogy még szembetűnőbb legyen a dolog. – Na, most már mindenki látja, hogy nem stimmel. A kis Bence is, én is, az indiánok és a cowboyok is. Nyugtass meg, nagyfiam, hogy neked is sikerült megértened a problémát, különben még várólistára sem helyezünk a mi kis kétszemélyes szakkörünkben.
Ákos úgy elcsodálkozott, hogy még a száját is eltátotta:
– Csakugyan! Minimum aprókavicsosnak néz ki a terep, nem pedig homokosnak. Nahát! Ki gondolta volna, hogy a homok imitálására pont a homok nem alkalmas?
– Tegyük hozzá mindjárt, hogy ebben a méretarányban – javasolta a családfő. – Csakis így pontos a megfogalmazás. Ha legalább kétszer ekkorák lennének a figurák, akkor talán még jó lenne. De hát azzal kell dolgoznunk, amink van… Jut eszembe! – fordult az unokájához. – Meg tudnád határozni ezeknek a figuráknak a méretarányát?
– Apa, nem hiszem, hogy ez egy másodikos kisfiúnak való feladat – szólt közbe Ákos azon aggódva, hogy túl sokat vár a nagyapja a kis Bencétől, és ez majd kudarcélményt fog neki jelenteni. Ám a családfő kissé gunyorosan felnevetett:
– Miért gondolod azt, hogy ami neked nem menne, arra a fiad sem képes?
És valóban, Bence elővett egy vonalzót, lemérte az egyik indián figura magasságát, majd ceruzát ragadott, és egy papírlapon elkezdett számolni, miközben fennhangon sorolta:
– Ezerhétszázötven osztva harmincöttel…
– Mi az az ezerhétszázötven? – kíváncsiskodott Ákos.
– A makettezés egyik sarokpontja, hogy az embert ábrázoló figurákat általában százhetvenöt centiméter magasnak tekintjük – magyarázta Károly. – Százhetvenöt centiméter pedig pontosan ezerhétszázötven milliméter. Azt el kell osztani harmincöttel. Remélem, nem kérdezed meg, hogy miért, amikor egy perce sincs, hogy a kisfiad a szemed előtt mérte meg a figura magasságát, és harmincöt millimétert kapott.
Ákos büszke volt a fiára, hiszen mire a korholással fűszerezett nagypapai monológ befejeződött, Bence már végzett is az osztással. Talán egy kis szerencséje is volt a csemetének, hiszen eredményként kereken ötven jött ki.
– A figura méretaránya egy az ötvenhez – állapította meg a kisfiú, a nagyapja pedig hevesen bólogatott:
– Úgy van. Na, most már azt is tudjuk, hogy ebben a méretarányban a homok nem alkalmas a homok imitálására, mert túlságosan nagyok a szemcséi. Valami mást kell kitalálnunk.
Bence és a nagypapája is meglepődött, amikor nem más, mint maga Ákos találta ki a megoldást. Egyelőre nem lehetett tudni, hogy mi lesz az, mert Ákos csak felpattant, és azt rikoltotta:
– Kitaláltam valamit! Várjatok meg! – Azzal elviharzott.
Mint hamarosan kiderült, a kocsijához sietett. Ugyanis mielőtt megérkeztek volna a szülői házba, megejtettek egy nagybevásárlást, és a nem romlandó árucikkek még most is a csomagtartóban pihentek. Onnan emelt ki hősünk egy flakont, és diadalmas arccal tért vissza a dolgozószobába:
– Tessék, itt a megoldás – tette le a „csodaszert” az asztalra.
Almási Károly érdeklődve vette fel a flakont, és kibetűzte a címkéjét:
– Babahintőpor… Nocsak! Ez akár még be is válhat.
– De mit fog szólni anya? – aggodalmaskodott a kisfiú.
– Semmit, mert meg sem tudja – szögezte le Ákos. – Hétfőn majd útba ejtek egy boltot munka után, és veszek egy másik flakonnal. Különben sem muszáj mindet elhasználnotok.
– Ahogy te tévedsz! – nevetett fel a családfő. – Ha ez beválik, akkor egyetlen molekulányit sem kapsz vissza belőle, azt garantálhatom, mert hivatalosan is fel fogjuk venni a babahintőport a talajtextúrák listájára. Igaz–e, Bence? Na, lássuk csak, hogy mire jó ez a csudaság!
A továbbiak már szinte rutinszerűen zajlottak. A kisfiú elővett egy apró habszivacs–darabot, amely kiválóan alkalmas volt a próbára. Szép egyenletesen átkente a felületét faragasztóval, a nagypapája pedig rászitálta a babahintőport a felületre. Később megfordították a habszivacsot, hogy a felesleges hintőport leütögessék róla, aztán pedig szinte megbűvölve nézték az eredményt.
– Hát ez bámulatosan jó lett! – lelkendezett a kis Bence, de csakhamar elkomorult az arca: – Csak az a baj, hogy fehér. Be kell festenünk homokszínűre. De mivel? Szerintem ennek a felületnek nem szabad ecsettel nekiesnünk, mert mindent elrontunk.
– Teljesen igaza van, kolléga! – helyeselt a családfő. – De aggodalomra semmi ok. Ha a talaj textúrája megvan, akkor nagy baj már nem lehet. A festést is megoldjuk valahogy. Máris mutatom, hogy mivel!
Almási Károly felállt a székéről, a szekrényhez ment, és elővett belőle egy dobozt. Amikor kinyitotta, Ákos tudálékosan kijelentette:
– Ez egy airbrush.
– Jobban szeretném, ha festékszórónak vagy légecsetnek hívnád – javította ki Károly –, mégiscsak magyarok vagyunk, nemde?
– Te honnan tudod, hogy mi ez, apa? – kérdezte a kisfiú.
– Az egyik barátom, aki cukrász, szintén használja – felelte Ákos.
– Nahát, ezt eddig nem is mutattad meg, nagypapa.
– Nem is tudtam volna – magyarázta Károly –, hiszen csak tegnapelőtt hozta meg a posta. De most már nagyon örülök, hogy megrendeltem, mert nem is érkezhetett volna jobbkor. Ezzel szépen le tudjuk majd fújni a felületet homokszínű festékkel anélkül, hogy hozzá kellene érnünk ecsettel vagy bármi mással.
Igencsak nagy lehetett a lelkendezés a dolgozószobában, mert ebben a pillanatban Julika nyitott be, és megkérdezte:
– Hát ti meg minek örültök ennyire?
– Képzeld, nagymama, nagyot fejlődött a szakkörünk – újságolta a kis Bence. – Most már van festékszórónk is!
A kisfiú aztán a nagyapjához fordult:
– Igazán felvehetnénk apát is a makettező klubunkba.
– Úgy gondolod? – kérdezte hamiskás mosollyal Károly.
– Úgy ám – bólogatott Bence. – Ma két jó pontot is szerzett. Ő találta ki a hintőport, és még a festékszórót is felismerte.
– Elfogadom az indítványt, kolléga, és szavazásra bocsátom a kérdést – jelentette ki nagy komolyan a családfő. – Ki van mellette? – kérdezte, mire két kéz is a levegőbe lendült. És aztán Ákos karjai is előrelendültek, hogy magához ölelhesse a kisfiát.