Estefelé, amikor az Almási házaspár egyedül maradt, Károly rögtön észrevette, hogy Julikának valami baja van. Más esetekben, amikor az ilyen unokázós hétvégék elmúltak, vasárnap este mindig feltöltődve és boldogan mosolyogva sorolta fel, mi mindenről beszélgettek a kisfiúval, és büszkén példálózott, mennyire okos és értelmes a kis Bence. Most azonban egykedvűen lapozgatott valami rejtvényújságot, de még csak toll vagy ceruza sem volt a keze ügyében. Az arcáról pedig sok minden leolvasható volt, csak az nem, hogy most éppen boldog és büszke lenne.
Károly azt hitte, hogy a felesége kissé féltékeny lett, amiért az unokájuk ezúttal több időt töltött el a dolgozószobában, mint a nagymamája szoknyája mellett, a konyhában. Óvatosan elnézést is kért emiatt, megjegyezve, hogy bizony a dioráma építésébe alaposan bele lehet ám feledkezni.
– Nem ezzel van a bajom – sóhajtott nagyot Julika, és mivel ő is egyenes ember volt, nyomban elő is állt a farbával: – Mondd csak, nem gondolod, hogy nem kellene egész délután ilyen militáns témákkal tömnöd szegény kisfiú fejét?
Károly lassan beleereszkedett a foteljébe, és egyelőre nem igazán értette, mi a probléma.
– Miféle militáns témákra célzol?
– Hallottam, hogy miről beszélgettetek a szobádban, makettezés ürügyén – jelentette ki nem kevés váddal a hangjában Julika, de aztán rögtön mentegetőzésbe is fogott: – Nem szokásom hallgatózni, most sem azért nyitottam be hozzátok, hanem azt akartam kérdezni, nem kérnétek–e egy kis forró csokoládét. De aztán elakadt a hangom, mert meghallottam, hogy mi a téma. Nem tagadom, utána már szándékosan maradtam csöndben, mert kíváncsi voltam, meddig traktálod az unokánkat ezekkel a háborús történetekkel. Hát, mit mondjak, végig se bírtam hallgatni!
Hősünknek sebesen cikáztak a gondolatai, és próbálta végigvenni, mi mindenről mesélt délután a kis Bencének, de akárhogy is erőlködött, végül egyetlen konklúzió kristályosodott ki benne, és ennek szomorúan hangot is adott:
– Végül egyáltalán nem hoztál nekünk forró csokit.
– Csak ennyi ragadt meg benned abból, amit mondtam? – csattant fel Julika. – Miért nem arra válaszolsz, amit kérdeztem?
– Arra kicsit sem időigényes válaszolni: nem! – jelentette ki határozottan a családfő. – Nem gondolom, hogy bármi olyasmivel traktálnám Bencét, ami nem neki való.
– Tehát helyénvalónak tartod, hogy plasztikus leírásokkal szórakoztasd a második világháború idejéről? – ütötte a vasat Julika, és a „szórakoztasd” szót úgy ejtette ki, hogy az felért egy komplett vádbeszéddel.
– Szívem, talán elkerülte a figyelmedet, hogy a dioráma, amin éppen dolgozom a kis unokámmal, pont egy második világháborús jelenetet fog ábrázolni.
– És ez már elég ok arra, hogy olyasmikről mesélj neki, amik még egyáltalán nem valók egy ilyen kicsi fiúnak?
– Csak emlékeztetnélek, hogy ez a kicsi fiú pár hét múlva már nyolcéves lesz – mutatott rá Károly. – Második osztályos tanuló. Hamarosan történelmet is fog tanulni, márpedig a történelem, ha tetszik nekünk, ha nem, bizony az emberiség nagy háborúinak a története.
– Elég sarkos megfogalmazás.
– Attól még igaz.
– Mondd csak, egyáltalán miért erőlteted rá, hogy feltétlenül tankokról legyen szó? – kérdezte Julika. – Azok között a makettek között szép számmal akadnak autók és utasszállító repülőgépek is. Miért nem azok közül választasz egy–egy példányt?
A családfő most már tehetetlenül tárta szét a karját:
– Mit csináljak, ha egyszer a harckocsik érdeklik? Sem az autók, sem a repülők nem hozzák lázba. Nemhogy az utasszállítók, de még a harci repülők sem. Ennélfogva nem én választottam ki az elkészítendő maketteket, hanem ő. És ez a választása hozza magával a megbeszélendő témát is. Egy amerikai Sherman harckocsival kapcsolatban például igen nehéz lenne másról beszélni, mint a második világháború nyugati hadszínteréről, a normandiai partraszállásról, meg az ardenneki ütközetről.
– Ne akard már nekem azt mondani, hogy lehetetlen feladat számodra egy nyolcéves kisfiút irányítani! – csóválta a fejét Julika. – Együtt neveltünk fel három fiúgyermeket is. Pontosan emlékszem, hogy mindhármukat nagyon is képes voltál jó irányba befolyásolni.
– Nem érted a lényeget – szólt közbe Károly. – Én egyáltalán nem akartam befolyásolni az unokámat abban, hogy milyen fajta makettet válasszon ki. Ha egy autót választott volna, akkor azt rakjuk össze. Ha repülőt vagy hajót, akkor meg azt. De veled ellentétben én nem látok semmiféle problémát abban, hogy a harckocsik érdeklik leginkább.
– Azért ez elég furcsa – jegyezte meg Julika. – Otthon legfőképp kisautókkal játszik, azt mondja Magdi. Nincs is tankos játéka.
– Megmondom neked, hogy mi ennek az egész rejtélynek a nyitja. Sokkal több sikerélmény éri, amikor egy harckocsi makettjét rakjuk össze. Mert az ő szintjének ez felel meg a leginkább. Ott bármiféle hiba bőven belefér.
– Ezt nem igazán értem.
– Elmagyarázom. Ha egy autó makettjét kell megépítened, akkor ott nagyon minőségi munkát kell végezni. Mert milyenek is az autók? Gyönyörűek és hibátlanok, csillognak–villognak, és amikor készen vannak, akkor a fényezésükön még a napsugárnak is hasra kell esnie. Ezzel szemben egy tankot nem arra találtak ki, hogy a korzón villogjon vele az ember. Azzal harcolni szoktak, legtöbbször nehéz terepen. Ha egy harckocsi makettjét építed meg, akkor szóba jöhet számtalan kopás, horpadás, festékleverődés, lövedékek ütötte sérülések, és felsorolni is nehéz, hogy még mi minden. Nem kell tökéletesnek lennie a festésének, a fényezésének, mint egy autó esetében. Sőt! Minél leharcoltabb, annál élethűbb. Elvégre harckocsi. A nevében is benne van: arra találták ki, hogy harcoljanak vele. Egy nyolcéves kisfiú tehát sokkal több sikerélményt él át, ha egy tankot választ. Azt szinte el sem tudja rontani. Egy autónál, vagy például egy utasszállító repülőgép makettjénél viszont nem engedhet meg ilyen hibákat magának. De ugyanez a helyzet az épületekkel is. Ha egy háborús diorámát készít az ember, és egy romos házat is beletervez a kompozícióba, szintén nem tud hibázni. Itt egy kicsit csálé lett a fal? Annyi baj legyen! Összevissza állnak a cserepek a háztetőn? Hát hogy álljanak, amikor éppen belövést kapott a legfelső emelet? Leszakadt az eresz, kitört az ablak? Nem egyenletes a falfestés? Ott egye meg a penész, elvégre ez egy romos ház!… Most gondolj bele, hogy te magad melyik változatot készítenéd el szívesebben kezdőként: egy békebeli ép ház makettjét, vagy ugyanannak a háznak a harcokban megsérült, romos változatát? Melyiknél férne bele, hogy elronts valamit? Melyiknél tűnne fel a legkisebb hiba is, és melyiknél nem?
– Rendben, ezt értem – bólogatott Julika –, de ettől még ijesztő számomra, hogy makettezés közben egyfolytában a háborúról mesélsz neki.
– Először is: nem egyfolytában – pontosított Károly. – Másodszor pedig: hidd el nekem, hogy úgy mesélek neki, ahogy egy nyolcéves kisfiúnak már lehet. Sőt, talán kell is. Épp az előbb emlegetted a mi három fiunkat. Nem emlékszel, hogy őket is sokszor oktattam mindenféle történelmi kérdésekben?
– De nem biztos, hogy nyolcéves korukban…
– Jaj, dehogyisnem! Akkor is, meg később is. De mindig a koruknak megfelelő szinten. Nem kell ezt az egészet túldramatizálni! Nekem nyolcéves koromban a ’48–as hősökről kellett egy rövid szöveget megtanulnom, mert március 15–én műsort adtunk az iskolában. Gondolod, hogy a tanítónőnk azt mesélte nekünk, hogy a szabadságharcosok fakardokkal vívták az ütközeteket a labancok ellen? Vagy hogy a csatákat nem véres harcokban döntötték el a felek, hanem leültek ultizni? Nagyon is tisztában voltunk vele már nyolcéves korunkban is, hogy az ágyútűz nem egy barátságos dolog, hanem gyilkos és pusztító. És nemcsak mi, hanem a lányok is, mivel koedukált iskolába jártam. Úgyhogy azt javaslom, ne izgasd magad ezeken a dolgokon, mert teljesen fölösleges.
Julika hosszan nézett maga elé, aztán kijelentette:
– Nem győztél meg. Mit szólnál hozzá, ha nem kettesben vitatnánk meg ezt a kérdést, hanem a következő hétvégén bevonnánk a kis Bence szüleit is? Elvégre mégiscsak ők a legilletékesebbek a kérdésben.
