Dariosz nem sokáig bámulhatta az eget a Ziara-fennsíkon. A háta mögül éktelen sivalkodás hallatszott. Pontosan úgy, ahogy Guzel megjósolta. A dajka visszatért a sátrak mögül, és elkezdte keresni a kisdedet, no meg a férfit, akinek nemrég a kezébe nyomta, de egyiküket sem találta sehol.
Ám ez csak a kisebbik baj volt. Már készülődött a nagyobbik, és pillanatokon belül olyan hangzavar támadt, hogy ahhoz képest a dajka hisztériázása maga volt az ártatlan madárcsiripelés.
Valahonnan a sziklák mögül egyre-másra bukkantak elő azok az orzó katonák, akiknek a megérkezését Guzel nemrég megjövendölte. Hatalmas termetű, tagbaszakadt fickók voltak, mégis, amikor szétszéledtek a fennsíkon, olyan fürgén cikáztak a sátrak között, akár a gyíkok.
Nyolcan-tízen egyenesen a foglyok sátrához rohantak, ahol a fiatal nő cirkuszolt, és pillanatok alatt lekaszabolták a megzavarodott őröket. Ezzel voltaképpen ki is szabadították a néma orzókat, így a létszámuk nyomban megnőtt öttel, ráadásul teljes értékűen, mivel a kiszabadított foglyok felkapták a legyilkolt őrök kardjait és tőreit, és immár ők is belevetették magukat a harcba.
A legfélelmetesebb azonban mindenekelőtt az ordításuk volt. Dariosz, miközben lélekszakadva rohant vissza a tábor felé, döbbenten fedezte fel, hogy szinte visszhangoznak a fejében Nerid király szavai: „Nem éreztek félelmet, nem éreztek könyörületet, egyáltalán semmiféle emberi vonásuk nem volt, csakis az a hátborzongató és lidérces csatakiáltás, amivel a legelkeserítőbb küzdelembe is belevetették magukat, és lekaszaboltak mindenkit, a legborzalmasabb módon”.
Egy szóval sem túlzott az öreg – gondolta futás közben a kormányzó, és a következő pillanatban már újra Nerid királyt hallotta: „Úgy rontottak ránk, mint valami démonok. Az arcuk és a tekintetük… nem tudok rá jobb szót… szinte eszelős volt! Mintha az ördög hadseregével küzdenénk”.
Dariosz úgy érezte, az orzók csatakiáltása sokkal vérfagyasztóbb bármiféle hangnál, amit életében valaha is hallott, akár közvetlenül, akár filmről. Mintha felingerelt gorillák őrjöngése vegyülne oroszlánok bömbölésébe, miközben a háttérben farkasfalka üvöltene, vagy ezer tasmán ördög hörögne és rikoltozna.
És persze nemcsak az orzók hangja, hanem a hatékonyságuk is félelmetes volt. A horda vérszomjasan rontott rá a sátortáborra, és azonnal levágtak mindenkit, akit csak értek. Nagy sokára ugyan felharsant a riadó kürtjele – legalábbis Dariosz számára egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre meghallotta –, de alig néhány másodperc múlva elkeseredett hörgésbe fulladt az a kürtjel, valószínűsíthetően azért, mert a kürtösnek az egyik orzó átvágta a torkát.
A kormányzó agyán villámsebesen futott át a keserves felismerés, hogy most minden tudására szükség lesz, amelyet valaha magába szívott. Akár Darioszként, aki a Régi Aréna bajnoka volt, akár még Darien Close őrmesterként, a rendőrségi kiképzések alatt, vagy a szabadidejében művelt küzdősportok edzései során.
Egy nanoszekundum erejéig az is csodálkozásra késztette, mennyi minden le tud peregni az ember fejében nyúlfarknyi idő alatt. Hiszen a sátortábor nem lehetett messzebb háromszáz méternél a Golub felszállóhelyétől, mégis mintha a fél élete megelevenedett volna az emlékei között, amíg rohanvást odaért a küzdelem színhelyére.
Tudta jól, hogy az övén viselt rövid tőre édeskevés lesz ahhoz, hogy bármelyik orzóval sikeresen vegye fel a harcot, ezért először is egy olyan testőr hullájához igyekezett, akitől nem vették el a kardját. Majd a legközelebbi sátor tövéből egy pajzsot is felkapott, és sebtében átbújtatta a bal alkarját a fogantyúi között.
A lehető legjobbkor, és talán az utolsó pillanatban. Alig végzett ugyanis a művelettel, máris a fejéhez emelhette a pajzsot, hogy kivédje a sátor mögül előbukkanó haramia csapását. Az ütés erejétől még így is megrogyott kissé, de ez egyúttal helyzeti előnyt is jelentett, és Dariosz habozás nélkül kihasználta a lehetőséget. Átszúrta támadója vádliját, majd villámgyorsan kirántotta a kardot, és a térdre eső katonát torkon döfte.
Na! Hát ez a megoldás! – gondolta magában, szinte kedélyesen. – Ha torkon szúrod, rögtön abbahagyja ezt az idegesítő rikoltozást a rohadék!
Maga sem értette, miért váltott át a hangulata szinte pillanatok alatt, de most már úgy volt vele, csak gyertek rám nyugodtan, legfeljebb újra ejtőzöm egy jót a derék melbourne-i pszichológus díványán, aztán úgyis visszajövök, és én leszek a bajnok!
Nos, ez még egy kicsit odébb volt, mert egyelőre nem akadt újabb ellenfél. A Kormányzói Testőrség elit százada végre kezdett magára találni, és a meglepetésből felocsúdott harcosok kőkeményen beleálltak a küzdelembe. Csakhogy egyelőre nem domborodhatott ki a létszámfölényük, mert az orzók, amerre csak jártak, igen furfangos módon a sátrak feszítőköteleit is elvágták, így aztán jelenleg a század állományának nem elhanyagolható része a vásznak alól próbált kiszabadulni.
Lelkesítő volt ugyanakkor, hogy Dariosz csakhamar megpillantotta Pindzsuját, aki hősiesen küzdött egyszerre három orzó ellen, és egyelőre mindhármójuk csapásait rutinos mozdulatokkal hárította a kardja és a pajzsa segítségével. De nyilvánvaló volt, hogy ez a helyzet nem sokáig tartható, így hát a kormányzó habozás nélkül a norling lovag segítségére sietett.
Az első támadóját remek helyzetfelismeréssel egyszerűen csak vesén szúrta, meglátván a folytonossági hiányt az orzó bőrvértjének hátulján. És szinte ugyanazzal a mozdulatsorral hozta nehéz helyzetbe a második számú támadót is. Tudniillik amikor támaszt keresett, hogy kihúzza a kardját a földre rogyó harcos derekából, azt egy félfordulat nyomán a második támadó térdhajlatában találta meg. A durva beletaposás hatására ez az orzó is kibillent az egyensúlyából, így Pindzsuja lovagnak már nem volt nehéz dolga. A pajzsa segítségével megtaszította az orzót, és mielőtt amaz hanyatt eshetett volna, egy jól irányzott kardsuhintással elmetszette a torkát.
A harmadik támadóba már egyszerre döfték bele a fegyverüket, és aztán sokatmondó pillantást váltottak. Pindzsuja tekintetében a hála tükröződött, Darioszéban pedig az elismerés.
– Csinálj már valamit! Nem látod, hogy mi történik???
Ez a meglehetősen heves felszólamlás már a Golub fedélzetén hangzott el, és a kibocsátójaként jegyzett Attilát az sem érdekelte, hogy a mulatt kisded újra felsír az ordibálása nyomán. Úgy ítélte meg, hogy ő most sokkal indokoltabban lehet felindult, mint a gyerek, és nemhogy joga, de kötelessége is felszólítani a Guzel nevezetű androidot, hogy azonnal intézkedjen!
Nos, a Guzel nevezetű android ezt teljesen másképp értékelte. Egykedvűen szemlélte a történéseket a vadászgép szélvédőjén át, meg persze a kijelzők segítségével, a digitális álcázás jótékony fedésében.
– Csak nyugalom – intette le a magyart. – Minden rendben lesz, hidd el.
– Tényleg? – fakadt ki Attila. – Odalenn éppen halomra öldösik Osmosis katonáit! Nem tűnt fel?
A fiatal Tanító most jobbra fordult, és megfejthetetlenül nyugodt, semleges, szinte már barátságos hangon közölte:
– Ami odalenn történik, az törvényszerű. Ennek így kell lennie. Nyugodj bele, kérlek. Te talán minden áldozatot megsirattál, amikor az anagur törzsed hadjáratai során nyugatra kalandoztatok? Az általatok legyilkolt embereket mind eltemetted és meggyászoltad?
A magyar akkorát fújtatott, mint egy gőzgép. Hirtelen nem találta a választ, és ezért nagyon utálta magát. Tudta, hogy az android kijelentései tele vannak vitatható és megtámadható pontokkal, de jelen pillanatban képtelen volt rendszerbe foglalni őket. Legfőképp azért, mert eszébe jutott egy vérfagyasztó eshetőség.
– Jóságos ég – fordult halálra vált arccal az android felé: – Te is átálltál?
A következő percekben szerencsére kiderült, hogy fölösleges volt Attila ilyen irányú aggodalma. Guzel végre üzembe helyezte magát, vagy inkább a vadászgép fegyverzetét, és mielőtt végképp rosszra fordulhattak volna odalenn a dolgok, elkezdte sorra leszedegetni a legharciasabb orzókat.
Dariosz és Pindzsuja, no meg a még életben lévő és hősiesen harcoló testőrök is észrevették, hogy valami megváltozott. Némelyik orzó arca váratlanul eltorzult a fájdalomtól, és úgy hajoltak hátra, mintha megszúrták volna őket, pedig nem is állt mögöttük senki. Mások pedig egyszerűen megrogytak vagy összegörnyedtek, de mindenképpen kiestek a harci ritmusból, és így már nem volt túlságosan nehéz lekaszabolni őket.
Guzel elégedetten vette tudomásul a fejleményeket. A botkormány segítségével irányba állította a vadászgépet, majd utazósebességre gyorsítva megindultak keletre, Osmosis szigete felé.
– Nagy terveink vannak Osmosis hadseregével – magyarázta az android, miután egyetlen mozdulattal újra elaltatta a sírdogáló csöppséget. – Csakhogy nekünk valóban ütőképes haderőre van szükségünk, és Osmosis seregei ettől jelenleg még messze vannak. Valahogy az értésére kellett adnunk Dariosznak, hogy ez itt nem egy kedélyes kirándulás, hanem egy hadjárat.
– Elég jól sikerült a szemléltető oktatás – gratulált gúnyosan Attila, aki nehezen tette túl magát a történteken. – Lemaradtam valamiről? Időközben változott a Terv? Már nem a béke és a népek közötti egyetértés hírnökei vagyunk Evilágon?
– Földi ember vagy, bizonyára ismered a latin mondást: si vis pacem, para bellum. Ha békét akarsz, készülj a háborúra. Azt ajánlom, próbálj megbarátkozni ezzel a gondolattal, mégpedig sürgősen. Holnaptól ugyanis már neked is ennek jegyében kell tevékenykedned – jelentette ki szokatlanul szigorúan Guzel.
