A mátraaljai kis faluban az egyik Almási fiú és a felesége között a házasság legszebb ajándéka, a gyermekáldás volt a téma. Azonban, hogy ehhez a témához elérjenek, igen messziről indított Anna, Almási Gergő felesége.
Amikor a középső Almási fiú befejezte az aznapi munkát, és maga mögött hagyta az asztalosműhelyt, Annát a konyhában találta. A fiatalasszony éppen egy színes magazint olvasott, mégpedig igencsak borús arccal.
– Mi a baj? – kérdezte Gergő a feleségét, mert természetesen rögtön látta rajta, hogy nem éppen vidám hangulatban olvasgat. – Rossz híreket böngészel?
– Ha tudni akarod, éppenséggel igen – jött a morcos válasz.
Gergő megpróbálta némi évődéssel feloldani a hangulatot:
– Ej, te asszony, hát az újságot bújod, vacsora meg sehol?
– Ott van a tűzhelyen, nem látod? – jött a válasz, miközben Anna fel sem pillantott az újságból.
Gergő természetesen látta. De most már ő is leroskadt a konyhaasztal mellé, és aggodalmasan pislogott a hitvesére:
– Szívem, ha ennyire elrontja a kedvedet az, amit olvasol, akkor inkább hagyd a csudába. Estefelé ne terheld magadat nehéz témákkal, mert még a végén rosszat fogsz álmodni. Arról nem is beszélve, hogy az én kedvemet is elrontod. Nem szeretem, ha ilyen vagy. Azt szeretném, hogy amikor leteszem az egész napi robotot, és megjövök, akkor mosolygósan várj – kérlelte szelíden.
Annára egyelőre nem hatottak a férje szavai:
– Nem csak mosolygásból áll az élet, meg az asztalon gőzölgő csirkepaprikásból. Vannak komoly témák is az életben, amikkel foglalkoznia kell az embernek. Sőt, az lenne a legüdvösebb, ha minél több ember foglalkozna végre vele, hátha még nem késő!
Gergő nagyot sóhajtott. „Na, úgy látszik, hosszú estének nézünk elébe” – gondolta lemondóan. Aztán erőt vett magán, és rákérdezett:
– Miről van szó konkrétan? Mondd el, kérlek, hátha fel tudlak vidítani. Vagy legalább megvigasztalni.
– Kétlem – vetette oda Anna, aztán elkezdett felolvasni a cikkből: „Az óceánok felszínén lebegő szemétszigetek mérete egészen megdöbbentő. Igen, méretük, többesszámban. Ugyanis nemcsak egy nagy kiterjedésű szemétszigetről van szó, öt ilyet tartanak ma számon a Föld óceánjaiban. Amelyikről a legtöbb szó esik, az az USA nyugati partjainál, Kalifornia és a Hawaii–szigetek között elterülő, körülbelül 80.000 tonna tömegű és 1,6 millió négyzetkilométer területű lebegő sziget, amelyre Magyarország területét 17–szer lehetne ráfektetni”.
– Ez valóban nagyon szomorú – ismerte el Gergő –, de én azt mondom…
– Fel tudod fogni ezt? – vágott közbe Anna. – Tizenhétszer!
– Igen, fel tudom fogni, azért is mondom, hogy nagyon szomorú, de…
– Hát mi történt az emberiséggel? – temette az arcát a tenyerébe Anna, meg sem hallva férje szavait. – Mindenkinek elment az esze? Miért nem bírja felfogni ez az elátkozott emberiség, hogy ezt nem lehet a végtelenségig művelni?
Gergő korgó gyomorral pislogott a tűzhelyen várakozó csirkepaprikásra, de egyelőre nem mert felállni az asztaltól, csak óvatosan szemezett a merőkanállal.
– „Ezek a hulladékok, amelyeknek nagy többsége műanyag, döntően a szárazföldekről kerülnek az óceánokba” – folytatta Anna – „mégpedig úgy, hogy azokat előtte illegálisan a folyóvizekbe, vagy azok ártereibe dobják el a lakosok, eresztik bele, vagy rakják le az ottani vállalatok”.
Gergő továbbra is türelmesen várt, hátha vége szakad az idézeteknek. Tulajdonképpen vége is szakadt, de az Almási fiú akkor döbbent csak meg igazán, amikor a felesége – immár a saját szavaival – kijelentette:
– Komolyan mondom, erre a világra már vétek gyereket szülni.
– Mit mondtál? – kapta fel a fejét Gergő, majd rögtön hozzá is tette: – Remélem, ezt csak afféle szófordulatnak szántad!
– Nem – csóválta a fejét Anna. – Teljesen komolyan gondoltam.
– Pedig ez még viccnek is rossz!
– Mondd, nem jutott el hozzád, amit az imént felolvastam?
– De igen, eljutott. Sőt, jelentős részéről már azelőtt is hallottam, hogy te felolvastad volna nekem.
– Akkor meg mit nem értesz? Ez a világ el fog pusztulni. Aki erre a világra gyereket szül, az gyakorlatilag halálra is ítéli!
Gergő a kezébe temette az arcát, aztán nagyot sóhajtva megszólalt:
– Szívem, aki erre a világra születik, annak az életútja kivétel nélkül mindig halállal végződik. Ez kezdettől fogva így van, és így is lesz a világ végezetéig, és ehhez semmi köze nincs a klímaváltozásnak.
– Gratulálok, próbáld csak meg elviccelni a dolgot – vetette oda gunyorosan Anna, mire a férje kinézett a tenyere mögül:
– Úgy festek, mint aki viccel? Csakugyan? Úgy nézek ki, mint aki viccesnek találja az iménti kijelentésedet?
– Akkor is pikírt vagy!
– Nem, szívem, sok minden vagyok, csak nem pikírt. Például dühös. Meg elkeseredett. És tanácstalan. Ez mind vagyok. De nem pikírt.
Anna, mint valami lendkerekes agitátor, újra az újságba mélyedt, és újabb idézetekkel próbálta meggyőzni Gergőt:
– Ezt figyeld: „A műanyagtól leginkább szennyezett folyóvizek olyan afrikai, illetve távol–keleti országok területén találhatók, ahol a gazdaság még erősen fejlődő, a környezetvédelemmel pedig elvétve törődnek. Név szerint említhető Kína, Indonézia, a Fülöp–szigetek, Vietnám, Srí Lanka és India, amely országok, mint a legfőbb szennyezők, együttesen az óceáni hulladéknak jóval több mint a feléért felelősek.” Szerinted meg lehet állítani ezt az egészet? Hát több milliárd ember él ezekben az országokban!
– Szívem, nagyon kérlek, ne olvass fel nekem több idézetet ebben a témában – kérte Gergő csöndesen.
– Nem bírod elviselni a tényeket, ugye?
– Én azt az egyetlen tényt nem bírom elviselni, amit magadról közöltél. Hogy nem akarsz gyereket.
– Én csak felelősségteljesen gondolkodom.
– Ez volna a felelősségteljes gondolkodás? Hát már megbocsáss, de akkor már két dolog is van, amiben teljesen más a véleményünk. Merthogy szerintem ez nem felelősségteljes gondolkodás, hanem egyszerűen megbuggyantál.
– Mit mondtál? – csattant fel Anna, de Gergő csak maga elé motyogott:
– Úgy látszik, engem is utolért az Almási–átok.
– Miféle Almási–átokról beszélsz? – hüledezett Anna.
Gergő nem nézett a feleségére, csak úgy, maga elé morogva közölte:
– Igen, ez biztosan valamiféle átok lehet, ami az Almási fiúkat sújtja. Ákosnak is megbuggyant a felesége pár éve.
– Miről beszélsz? – faggatta Anna egyre türelmetlenebbül.
– Magdinak is elment az esze egy időre, mindenféle ezoterikus baromságokba mélyedt, de nyakig. Szegény Ákos alig bírta kirángatni belőle – magyarázta Gergő. – Úgy látszik, most én következem. Mindjárt felhívom Öcsit, hogy készüljön fel, az ő neje is meg fog buggyanni pár év múlva, bár halvány fogalmam sincs, hogy akkoriban mi lesz a slágertéma. Veled ellentétben ugyanis nem látok a jövőbe.
Azzal felemelkedett az asztaltól, és az ajtó felé indult, de még hátrafordult:
– Na látod, most tényleg pikírt voltam! – vallotta be, miközben kabátot húzott.
Anna most már ijedten kiáltott utána:
– Hová mész ilyen későn? És a vacsora?
– Minek vacsorázni? Úgyis vége a világnak, nem igaz? – mutatott rá Gergő, majd becsapta maga után az ajtót. De az udvarról még visszakiáltott:
– Most megint pikírt voltam!
