Hugi nem hagyta magát, úgyhogy hamarosan újabb példákat sorolt fel az édesapja kedvéért:
– Rendben, akkor hagyjuk az adórendszert. De akkor is azt mondom, az iskolának a kiborítóan sok lexikális adat helyett inkább olyan tudást kellene átadnia nekünk, amellyel meg tudjuk állni a helyünket a gyakorlati életben.
Almási Károly eltöprengett:
– Mire gondolsz? Például arra, hogy hogyan kell kitölteni egy postai feladóvevényt? Vagy hogyan kell sorszámot kérni egy hivatalban, netán bankfiókban? Esetleg hogyan kell használni egy automata mosógépet? Netán egy mobiltelefont?… Tudod, szerintem az a gond, hogy fordítva ülsz a lovon. Ezeknek a dolgoknak egy jelentős része ugyanolyan gyorsan változik, mint az adórendszer. Ha nem gyorsabban. Mire veszel egy mobiltelefont, még haza sem érsz vele, máris van jobb és okosabb. A másik része pedig abba a kategóriába tartozik, amit nem az iskolának kell megtanítania. Akkor mi dolga maradna a szülőknek? Édesanyáddal megtanítottunk a „kérem” és a „köszönöm” szavak használatára, megtanítottunk késsel-villával enni, és van egy olyan érzésem, hogy anyukád annak idején azt is elmagyarázta, hogyan kell működtetni az automata mosógépet. Arra pedig, ha nem csal az emlékezetem, én tanítottalak meg, hogyan kell kitölteni egy postai feladóvevényt.
– Igen, ez így volt – ismerte el Hugi. – Harmadik osztályos voltam.
– Na látod – mondta az édesapja. – Most képzeld el, hogy a posta bevezet egy új formanyomtatványt, te meg ott állsz megfürödve, és csak siránkozol: „Na de hát nekem nem ezt tanították az iskolában! Ez egy teljesen másféle szelvény!” Képzelem, akkor mennyire dühös lennél az alma materedre, és hogy szidnád az elavult tananyagot.
– Ja, akkor ezek szerint azért kellett verseket tanulnunk annak idején, mert azok nem változnak, mint a postai feladóvevény, vagy az adórendszer? A Toldit már nem írja át senki, örökre úgy maradt? – gúnyolódott a nagylány.
– Verseket egyrészt azért tanulunk meg, mert eddzük a memóriánkat, másrészt pedig azért, mert széppé teszik a lelkünkben az éneket. Egy postai feladóvevény kitöltése valamivel csekélyebb mértékben képes erre.
– Úgy tűnik, nagyon a szívedhez nőtt ez a postai feladóvevényes példa, állandóan erre lyukadsz ki…
– Ha hiszed, ha nem, kislányom, a postai feladóvevény tökéletesen alkalmas arra, amit meg akarok veled értetni. Azt veted az iskola szemére, hogy nem nyújt elégséges gyakorlati tudást ahhoz, hogy megálld a helyedet a modern világban. Én pedig azt mondom, hogy de igen, ad. Az iskola megadta hozzá az alapot. Mit is csinált? Megtanított téged írni-olvasni. Megtanított, hogy használd az agyadat. Ezen tudás birtokában játszva képes vagy kitölteni egy postai feladóvevényt, mert el tudod olvasni, hogy melyik rubrika mit tartalmaz, ki tudod tölteni, mert tudsz írni, és még azt is érted, hogy mire való ez az egész procedúra, mert képes vagy gondolkodni. Miért kívánsz ennél többet egy iskolától?
– Tehát azt állítod, hogy a jelenlegi oktatási rendszer hibátlan? – tette fel a provokatív kérdést Hugi, mire a családfő felemelte a mutatóujját:
– Nono! Én ilyesmit egy szóval sem mondtam. Nyilvánvalóan van mit rajta javítani, hiszen a világon semmi sem tökéletes, így az oktatási rendszer sem lehet az. És készséggel elismerem azt is, hogy időnként a folyton változó világhoz kell igazítani. Engem mindössze az bosszant, ha valaki azzal példálózik, hogy az érettségi óta még nem találkozott egyetlen csonka gúlával vagy kovalens kötéssel sem, és közben nagyon viccesnek hiszi magát. Egyrészt eleve hazugság ilyet állítani, de ennek okát hadd ne fejtsem ki, látom, így is kellőképpen felmérgelted magad a témán. Másrészt pedig az ilyen vicceskedő illetők pont azt nem képesek belátni, hogy az általuk olyannyira kárhoztatott tananyag rakta le a gondolkodásuk alapjait. Az ilyen emberek nem hitelesek előttem. Ha azt mondanák: „kérem szépen, én egy lusta fráter vagyok, nem szeretek tanulni, minden vágyam, hogy egy ostoba, faragatlan alak maradjak” – na, ez legalább egy őszinte kijelentés lenne. Még ha nem is vicces.
Hugit nem győzte meg az édesapja ékesszólása, továbbra is ütötte a vasat:
– Még mindig azt állítom, apa, hogy nincs igazad. És nem azért, mert ne kellene megtanulni a Pitagorasz–tételt. Hanem azért, mert az oktatási rendszer a tanulás alapvető és legfontosabb tényezőjét, a motivációt öli ki a diákokból. Azért ez nagyon nagy munka ám! – fogalmazott ironikusan Hugi. – Egy csillogó szemű, tudásra szomjas, minden új iránt érdeklődő hatéves gyerekből évek hosszú, kitartó munkájával egy teljesen demotivált, gondolkodni, a nagy nehezen belévert tudást használni képtelen fiatalt nevelni.
Almási Károly teljesen megdöbbent a kisebbik lánya szavain:
– Egészen komolyan mondod ezt, vagy csak bosszantani akarsz? Valóban így látod az oktatás jelenlegi helyzetét?
– Azért abban állapodjunk meg, hogy jóval közelebbi élményeim vannak az oktatási rendszerről, mint neked, a korkülönbségünkből adódóan. Úgyhogy igen, komolyan beszélek, és azt kell hinnem, naprakészebbek az információim, mint a tieid.
A családfő ekkor egy újabb példával hozakodott elő:
– Megfigyeltél már valamit magadon, kislányom? Milyen érdekes, hogy az óvodát sosem szidod! Sosem kéred számon ezen a kedves kis intézményen, hogy nem az életre tanított, hanem csupa használhatatlan dologra. Elvégre hol és mikor lesz neked szükséged az életben arra, hogy homokvárat építs, építőkockázz vagy egy csillag alakú műanyag formát nyomjál át egy csillag alakú nyíláson?
– Nem értem, hogy ezzel most mire célzol – pislogott Hugi.
– Arra, hogy az óvoda is meg az iskola is pontosan azért van, hogy az életkorodnak megfelelően megtanítson téged használni az agyadat. Akik folyton fanyalognak meg jajveszékelnek, azok csak azt igazolják, hogy ez nyilvánvalóan nem sikerült a tanintézményeknek, de nem azért, mert nem akarták, hanem mert túl lusta volt a delikvens. Nem szeretett tanulni. Hidd el nekem, hogy ezeknek az embereknek az összes hisztije erre az egy mondatra vezethető vissza.
– Nem akarlak megbántani, apa, de jelen esetben összemosni az óvodát az iskolával minimum demagóg érvelés – csóválta a fejét Hugi. – Hidd el nekem, hogy a tanár ebben a rendszerben nem tud mit csinálni, hiszen odalökik egy harmincfős osztály elé, egy meghatározott tananyaggal, és neki tulajdonképpen el kéne adni a portékáját, el kellene magyaráznia a gyerekeknek, hogy miért jó matekot, történelmet vagy kémiát tanulni. De a tanár is tudja, hogy a tananyagnak a fele szinte használhatatlan, felesleges, és csak azért van, hogy aki abból tanul tovább, azzal már ne az egyetemen kelljen ezzel is vesződni. A gyerekek bizony értelmesek, és bizony felteszik a maguk kérdéseit, rákérdeznek a miértekre, és nagyjából meg lehet velük értetni, hogy minek van értelme a tanagyagból, és mi a felesleges töltelék benne, amit a dolgozatírás után jobb, ha azonnal el is felejtenek. Csak annyit tudjanak róla, hogy hol tudnak majd utánanézni, ha egyszer tényleg szükségük lesz rá. Az értelmes gyereknek igenis joggal van problémája azzal, hogy miért kell ezt a sok felesleges dolgot megtanulni. Erre pedig azzal válaszolni, hogy akkor, fiam, te egy lusta semmirekellő vagy, aki nem akar tanulni, az bizony teljes félreértésre a helyzetnek és a problémának.
Ákos érzékelte az egyre növekvő feszültséget, ezért megpróbált közbeszólni:
– Úgy gondolom, hogy eleget vitáztatok, épp ideje lenne végre…
– Pillanat, nagyfiam! – torkolta le az édesapja. – Csak nem most akarnál véget vetni a vitának, amikor a legizgalmasabb? Ne vágj ilyen ijedt arcot, hát miért lenne az baj, ha két embernek más a véleménye? Nem ezért vannak a viták, hogy ütköztessük az álláspontjainkat? Látom én azt, hogy úgysem fogjuk egymást meggyőzni a húgoddal, de a magam részéről roppantul élvezem, ha értelmes diskurzust lehet folytatni valakivel, normális hangnemben, észérvekkel és nem vagdalkozással. Pont ez az, ami a mostani közéletből is hiányzik, legalább itthon hadd legyen benne egy kis részem.
Ákos széttárta a karjait:
– Elnézést, nem tudtam, hogy ti ilyen jól érzitek magatokat eme vita közben, mert kívülről úgy tűnt, mintha hamarosan a díszpárnák egymáshoz dobálása következne.
A családfő felkacagott:
– Nahát, ez igazán kedves feltételezés volt. Csak ne lennék ilyen vizuális típus! Szinte látom magam előtt, ahogy a kisebbik lányommal párnacsatát vívok a Pitagorasz–tétel okán.
Erre már Hugi is felnevetett, és hamarosan az ő és az édesapja nevetése egymást kezdték gerjeszteni, de olyan intenzitással, hogy a következő percben apa és lánya már egymás térdét csapdosták nagy vidámságukban.
– Na ugye, mondtam én, hogy nemsokára a tettlegesség is bekövetkezik! – harsant fel Ákos, aztán rá is átragadt a nevetés.
Miután lecsillapodtak a kedélyek, Almási Károly megjegyezte:
– Fiatal koromban volt egy Laci nevű évfolyamtársam az egyetemen, akivel imádtunk vitázni. Mindenféle dolgok szóba jöhettek, irodalom, politika, színház, bármi. Emlékszem, éppen Spiró György Csirkefej című drámája volt terítéken. Szó szerint terítéken, mert egy afféle kockás abroszos kisvendéglőben került sor az eszmecserére. Laci és jómagam is vehemensen védtük az álláspontunkat, és egyszer csak azt vettük észre, hogy körbeállják az asztalunkat a barátaink. „Hát ti meg mit bámultok így ránk?” – kérdeztem tőlük. Kiderült, hogy jöttek „közbelépni”, ha esetleg elfajulna a vita. Tényleg attól tartottak, hogy mindjárt egymásnak esünk. Ránéztem Lacira, aztán egyszerre buggyant ki belőlünk a nevetés. Miután nagy nehezen abba tudtuk hagyni, megpróbáltuk elmagyarázni a barátainknak, hogy teljesen félreértik a helyzetet, mi elég komoly szenvedéllyel szoktunk vitázni, és eközben kitűnően érezzük magunkat, arra azonban soha nem vetemednénk, hogy bántsuk, vagy akár megbántsuk a másikat. Egyszerűen csak így adjuk elő ezt a műfajt, temperamentumosan és vehemensen.
A családi összejövetelnek volt egy vendége is, a szomszéd személyében, aki nemsokára megkérdezte Hugitól:
– Ha ennyire érdekel az oktatás helyzete, vagy akár a közélet, és ilyen jól érvelsz, nem gondolkodtál még azon, hogy politikai pályára lépj?
A nagylány szinte megborzongott:
– Eszem ágában sem volna ilyesmi. Nagyon távol áll tőlem a politika – szögezte le, majd hozzátette: – Egyébként is volt már valaki a családunkban, aki kipróbálta magát ezen a területen, és nem lett jó vége.
– Csakugyan? – csodálkozott el a szomszéd. – És ki volt az?
– Az egyik bátyám, Gergő – felelte Hugi. – Az öt évvel ezelőtti választáson indult a polgármesteri székért Mátraszederkényben, de aztán még idejében visszalépett.
– Az történt, hogy egy szélhámos hálójába került – vette át a szót a családfő. – Az illető nagyon szeretett volna polgármester lenni, de mivel egymás után két választáson is alulmaradt a megméretésen, úgy gondolta, hogy ezúttal egy naiv és tapasztalatlan fiatalembert fog maga előtt tolni, aki majd úgy ugrál, ahogyan ő fütyül.
– Ez a naiv fiatalember nem más volt, mint a testvérünk – folytatta Ákos. – Szerencsére Gergőnek azért mégis volt annyi esze, hogy még a választás előtt felgöngyölítse a szálakat, és visszalépjen. A szavazólapra már nem is került rá a neve.
– Mindenesetre az a bizonyos szélhámos nem viselte jól a történteket, még a visszalépés bejelentésének éjszakáján odament a fiunk házához, és egy–egy féltéglával betörte az összes ablakot, úgy kellett kihívni hozzá a körzeti megbízottat – idézte fel a történteket Julika, és látszott rajta, hogy még ennyi év után is beleborzong az emlékekbe.
A szomszéd is megütközve csóválgatta a fejét, mire Hugi lezárta a témát:
– No, hát ezért gondolom én úgy, hogy nekünk, Almásiaknak semmi keresnivalónk a politikában.
