Egy kora őszi délutánon Ákos egyedül volt a rendelőjében. Éppen zárni készült, mivel már az utolsó beteg is távozott, amikor kis híján felborított egy zömök férfit, aki váratlanul ott termett a bejárati ajtóban.
– Almási doktor? – kérdezte a jövevény.
– Az volnék, de sajnos mára már… – Ákos elharapta a mondat végét. Egyrészt azért, mert döbbenten azonosította az illetőben azt az országosan ismert nagyvállalkozót, akiről annyit firkáltak mostanában a bulvárlapok. Másrészt pedig azért, mert a férfi határozott mozdulattal betaszította a helyiségbe, és becsukta maga mögött az ajtót. Gyanakodva körbepillantott a váróban, ahol pár szék és egy gazdátlan íróasztal árválkodott, majd idegesen megérdeklődte:
– Van még itt valaki rajtunk kívül?
– Egy lélek sincs – felelte Ákos, és közben az íróasztalra mutatott: – Itt az édesanyám szokott ülni, aki az asszisztensi feladatokat látja el mellettem, de már hazament, mivel vége a rendelésnek.
– Nagyszerű – örvendezett a férfi, aztán mentegetőzni kezdett: – Ne haragudjon a modortalannak tűnő viselkedésemért, de csöppet sem szeretném, ha meglátna valaki, amint épp egy pszichológus rendelőjébe megyek be.
Ákost kezdte nemcsak érdekelni, de némileg szórakoztatni is a különös szituáció.
– Megnyugtathatom, hogy a viselkedése nemcsak modortalannak tűnt, hanem konkrétan az is volt – mondta mosolyogva. – Miben állhatok szolgálatára, kedves…?
– Ki ne ejtse a nevemet! – riadozott amaz. – Az ön számára én mostantól kezdve Tóth Pál vagyok, rendben?
– Rendben – bólintott Almási doktor. – Nos, kedves Tóth Pál úr, szerintem kényelmesebb lenne ezt a beszélgetést ülve folytatnunk, nem igaz? Talán fáradjon velem a rendelőmbe. Valamilyen itallal megkínálhatom?
– Egy kávéval. De csak ha képes gyengét főzni! Sajnos a vérnyomásom rendetlenkedik mostanság.
– Van koffeinmentes kávénk is. Annál gyengébbel nem szolgálhatok.
– Jó lesz – felelte a zömök férfi, aztán letelepedett Ákos íróasztala mögé.
Almási doktor meghökkenve bámulta a jelenetet a kávéfőző mellől. Aztán fejcsóválva így szólt:
– Most már elhiszem, hogy életében először jár pszichológusi rendelőben. Tudja, az ott az én helyem. Ezt onnan lehet egészen biztosan tudni, hogy abba az irányba nyílnak a fiókok.
A nagyvállalkozó a feje búbjáig elpirult, aztán kikászálódott a székből:
– Ne haragudjon, egészen meg vagyok zavarodva. Tudja, megszoktam, hogy világéletemben én ültem az íróasztalnak azon az oldalán.
– Talán ez az oka, hogy felkeresett?
– Mármint micsoda?
– Ez a zavartság. Életvezetési problémák, koncentráció hiánya, ilyesmire gondoltam.
Tóth Pál könnyeden felkacagott. Immár újból elemében volt:
– Csak nem képzeli, hogy három percnyi ismeretség után felfedem maga előtt a problémáimat? Na nem, doktor úr, ahhoz egy kissé meg kell ismerkednünk. Tudnom kell, megbízhatok–e magában.
– Én azt hittem, eleve azért keresett meg engem, mivel megbízik bennem – közölte Ákos, miközben szervírozta a kávét. – Aztán hogyan képzeli ezt a bizonyos megismerkedést? És főleg: milyen mélységig? Meséljek talán az életemről? Mert ha igen, akkor lehet, hogy mégiscsak jobb lesz, ha helyet cserélünk az íróasztalom mellett.
– Mondja, minden páciensével így kedélyeskedik?
– Csak ha azt látom, hogy az illető zavarban van. Mellesleg pedig ön még nem is a páciensem, mint azt az előbb kifejtette.
– De szeretnék az lenni – vallotta be a nagyvállalkozó. – És ha elvállalja a kezelésemet, akkor biztosíthatom, anyagilag olyan jól fog járni, hogy azt el sem tudja képzelni. De ehhez az kell, hogy maximális diszkréciót ígérjen nekem, és én ezt el is higgyem magának.
– Egészen pontosan mit jelent az, hogy anyagilag nagyon jól fogok járni? – kérdezte Ákos, továbbra is lazán és kedélyesen, de amikor a jövevény kiejtette a száján az összeget, kissé megremegett a kezében a kávés csésze.
A leendő páciens elmosolyodott:
– Látja, nekem ez az egyik titkom az üzleti életben. Pontosan tudom, hogy kinek mennyi az ára. Azt gondolta, aprópénzzel fogok beállítani magához? Na nem, fiatal barátom. Én mindig biztosra megyek. Tudom, hogy volt egy sikeres tévéműsora, és arról is tájékozódtam, mennyire ment jól a praxisa először Szegeden, aztán itt, Debrecenben. Nagyjából képben vagyok az anyagi kondícióit illetően, tehát pontosan be tudtam lőni azt az összeget, amelyre nem tud majd nemet mondani.
Ákos most már sokkal komolyabban állt hozzá a tárgyaláshoz:
– Nézze, ha ilyen jól sikerült a velem kapcsolatos tájékozódása, akkor azt is tudnia kell, hogy nem anyagi okok vezettek a tévéműsorom befejezéséhez. Sőt, a szóban forgó tévécsatorna vezetője, amikor arról értesült, hogy ki akarok szállni a produkcióból, akkor felajánlotta, hogy…
– Ezt szükségtelen tovább ragoznunk – intett türelmetlenül Tóth Pál. – Hajdanában repkedő pénzösszegek nem tartoznak jelen megbeszélésünk tárgyához. Most koncentráljunk arra az összegre, amelyet az előbb említettem önnek.
Ákos nagyot nyelt, és arra gondolt, ha ez a fickó előhúzza a táskájából a pénzt, és mindenféle húszezres kötegeket fog az asztalára dobálni, akkor ő minden bizonnyal el fog ájulni. Mindenesetre szerényen megkérdezte:
– Gondolom, ez az összeg akkor illet meg engem, ha meg tudom önt gyógyítani, ugye?
A válasz annál is bizarrabb volt, mintha a jövevény valóban pénzkötegekkel kezdett volna dobálózni:
– Rosszul gondolja. Ez az összeg akkor is megilleti magát, ha végül nem tud gyógyírt javasolni a panaszomra. A pénz nem a gyógyítás, hanem a hallgatás bére.
Ákos úgy érezte, a kávénál valami erősebbet kellene innia, mert kezdett beleszédülni ebbe a különös tárgyalásba.
Tóth Pál közben folytatta a tájékoztatást:
– Nézze, én meglehetősen egyértelmű helyzetbe kerültem a közelmúltban. Elhatalmasodott rajtam egy bizonyos tünetegyüttes, amely akadályoz a munkámban. Ha így megy tovább, nekem végem. Lehúzhatom a rolót, mert nem lesz többé helyem az üzleti életben. A versenytársaim egyszerűen el fognak lehetetleníteni. Nyilvánvaló, hogyha nem kapok szakszerű segítséget, akkor bedobhatom a törölközőt. Viszont ugyanez a helyzet fog előállni akkor, ha igénybe veszem azt a bizonyos segítséget, jelesül magát, kedves doktor úr, ön viszont lesz annyira meggondolatlan, hogy az ügyemet kifecsegi a sajtónak. Esetleg jó pénzért eladja a sztorimat. Ennek megakadályozása végett közöltem önnel, hogy milyen összeg üti majd a markát, ha úgy döntök, hogy a bizalmamba avatom magát.
Ákos zavarában a füle tövét kezdte vakargatni:
– Egyvalamit nem értek, kedves Tóth úr. Nevezetesen azt, hogy ön az előbb nem két eshetőséget vázolt fel, hanem hármat. Az első az, hogy nem gyógykezelteti magát, mert fél az ügy nyilvánosságra kerülésétől. A második az, hogy gyógykezelteti magát, és a folyamat kedvezően zárul. A harmadik pedig az, hogy ön a gyógykezelés ellenére sem fog a javulás útjára lépni.
– Úgy van – bólintott türelmetlenül a nagyvállalkozó. – És mi az, amit nem ért?
– Hát csak az, hogy a három eshetőség közül kettő ugyanúgy végződik. Azaz, ön ellehetetlenül az üzleti életben. Miért fizetne bárkinek is sikertelen terápiáért, ha annak ugyanaz a vége, mintha nem csinált volna semmit?
Tóth Pál bosszúsan hördült fel:
– Az első rosszpontot máris bevéstem magának. Gondolja, hogyha itt nem járok sikerrel, nem próbálkozom meg egy másik pszichológussal? Ebben az esetben is szükségem lesz a hallgatására, mert hiába gyógyít meg engem az egyik kollégája, ha maga kifecsegi a titkomat a sajtónak. Kezdi már érteni, hogy miről van szó?
