A másnapi út Osmosis felé különös hangulatban telt. Van annak valami diszkrét bája, amikor az előző éjszakán két ember szeretkezik egymással, ám ez nem publikus. Sőt, egyenesen titok. Mario nem is akarta firtatni a dolgot, de számára is egyértelmű volt, hogy a mellette ülő kormányzó és a vele szemben helyet foglaló Sztavrila újra egymásra találtak. Legfőképp azon járt az agya, hogy ez most milyen következményekkel lesz Dariosz terveire nézvést, már amiket ismert belőlük, és esetleg napirenden van-e valamiféle esküvő.
A gondolataiból a görög nő megjegyzése zökkentette ki:
– Csodás kis szerelmed van neked, hallod-e! Becsüld meg őt, mert egy igazán imádnivaló embert sodort melléd az élet.
– Én is így gondolom – felelte mosolyogva Mario.
– Tényleg nagyon rokonszenves kis teremtés – csatlakozott Dariosz. – És bár a megismerkedésünk idején felvetettem, hogy talán túl nagy a korkülönbség köztetek, ma már, Emmát látva és némileg megismerve, egyáltalán nem hiszem, hogy ez bármiféle akadályt jelentene.
A kedélyes beszélgetést a lovak rémült felnyerítése, majd a kocsi hirtelen megállása szakította meg. A következő pillanatban pedig felharsant egy olyan vezényszó, amelynek jelentőségét csak Dariosz ismerhette:
– Akanda!
A menet élén haladó egyik katona szájából tört fel az ordítás, aki a következő pillanatban már halott volt. Ez a rövid vezényszó a kormányőrség tagjainak körében volt használatos, és azt jelentette, hogy a védett személyt támadás érte. Ilyenkor minden testőrnek kötelessége volt – bárhol is tartózkodott az alakzatban – a védett személy irányába indulni, és az élete árán is elhárítani az ellene indított támadást.
Ez a kormányzati személy most a legfőbb méltóság, azaz Dariosz volt, aki a vezényszó hallatán félrehúzta a kocsija függönyét, és elhűlve nézte, ahogy egy seprűnyélnél is vastagabb nyíl süvít a levegőben, és a becsapódása után leteríti a kocsija mellett haladó egyik testőrének lovát.
Pillanatok alatt hatalmas káosz keletkezett. A sziklás hegyoldal irányából egyre-másra suhogtak a nyilak, Osmosis katonái pedig sorra holtan buktak le a nyeregből. Sztavrila a kocsi belterének sarkába húzódva sikoltozott, miközben egy felfoghatatlan méretű nyílvessző úgy haladt át a kormányzó hintóján, hogy az északi oldalon lévő középső ablakról letépte a függönyt, majd a déli oldalon távozott. Egy másik hatalmas nyílvessző Dariosz ülése mellett hasította át a kocsi két ablaka közötti deszkát, és a kormányzó fejtámlájába csapódott. Ha egy pillanattal korábban talál be, akkor Osmosis Köztársaságnak már nem élt volna a vezetője, ám Dariosz éppen ekkor ugrott oda Sztavrila elé, és szinte az ölébe ülve, a testével védte a várható becsapódásoktól.
Mario ekkor kinyitotta a kocsi ajtaját a déli oldalon, körbepillantott, aztán – a sebezhetetlensége tudatában – odament egy már halott osmosisi katonához, és elragadta a kardját és a pajzsát. A levegőbe emelve a fegyvert azt ordította:
– Gyertek, ti rohadékok! Álljatok ki velem! Ne a fedezékből legyetek bátrak! Küzdjünk meg úgy, ahogy férfiakhoz illik!
Eddigre már abbamaradt a nyilazás, és a szurdok mindkét oldaláról álarcos férfiak rohantak elő a sziklák mögül. Mario kivont karddal várta őket.
Dariosz szintén kilépett a kocsiból az északi oldalon, előhúzta rövid tőrét, és felkészült a küzdelemre. Ekkor vette észre, hogy ott hever előtte egy harcos, Zangerija, aki még a földön fekve is életjeleket mutat. De nem tudott ezzel foglalkozni, hiszen e pillanatban hárman rontottak rá, és a kardcsapásokat kellett elhárítania.
Az első álarcost egy rövid szúrással azonnal megölte. A második merénylő sújtása elől félrehajolt, és visszaszúrva a veséje tájékán döfte át a jól megtermett férfi testét. A harmadik támadó azonban már leterítette, rövid tusa után rátérdelt a mellkasára, és éppen lesújtani készült a szablyájával, amikor egy másik kard pengéje bukkant elő a hasából. A szájából vér bugyogott ki, és amikor oldalra dőlt, Dariosz számára láthatóvá vált a mögötte álló Zangerija, aki az utolsó erejét összeszedve megmentette a kormányzója életét, aztán holtan esett össze.
A kocsi túloldalán is véres jelenet zajlott eközben. Marióra is többen rohantak rá a sziklák közül, bár nem azonos tempóban, mert az egyikük kissé lemaradt. Egy másik martalóc azonban, aki a leghamarabb ért oda az olasz fiúhoz, máris átszúrta Mario védtelenül hagyott hasát, de aztán döbbenten tapasztalta, hogy a delikvens ezen csak nevet. A következő pillanatban pedig erős ütést érzett a fején, amelyet a megtámadott a kardja markolatával mért rá.
A többi álarcos, aki az imént még oly nagy lelkesedéssel rohant a hintó felé, a jelenetet látva annyira elbizonytalanodott, hogy szinte mindannyian megtorpantak. Az összhatáshoz bizonyára az is hozzájárult, hogy a vérszemet kapott Mario a termetét meghazudtoló üvöltözéssel fokozta a saját harci kedvét:
– Na mi van, ti szarháziak? Ilyet még nem láttatok, ugye? Hát tudjátok meg, hogy én vagyok a Sebezhetetlen, és mindannyiótokat a pokol fenekére küldelek!
A merénylők egyetlen szót sem értettek az ordítozásból, mindenesetre óvatosan hátrálni kezdtek, némelyek még halk imákat is elmormoltak a visszavonulásuk közben, és már az sem érdekelte őket, hogy az előzőleg lemaradt társukat is maguk előtt tudhatták, aki térdre borulva motyogott valamit, és még a szemét is lehunyta közben.
Amikor Mario előrefelé lépdelt, és odaért a térdre borult merénylőhöz, az álarcosok már jó tíz méternyire hátráltak. Az olasz fiú keményen felszívta magát, aztán felemelte a kardját, és amikor lesújtott, a behunyt szemmel térdelő embernek hamarosan a földre gurult a feje. Ennek láttán az addig hátráló merénylők hanyatt-homlok menekülni kezdtek a sziklák irányába, azon versengve, hogy melyikük tud hamarabb elrejtőzni a varázserejű fiú elől.
A hintó túloldalán azonban teljesen másképp alakult a küzdelem. Dariosz alig tápászkodott fel, máris újabb álarcosokkal kellett szembenéznie, és hiába vette fel velük bátran a harcot, az egyikük végül beledöfte a kardját a kormányzó mellkasába, aki aléltan rogyott össze.
Miután elhárult az utolsó akadály is, a merénylők feltépték a hintó ajtaját, és a túlsó sarokban félholtan remegve kuporgó Sztavrila úrnőre akartak rátámadni, ám ekkor vad csatakiáltás ütötte meg a fülüket. A szurdok keleti vége felől két lovas harcos rontott rájuk. Már a harci üvöltésük is annyira hátborzongató volt, hogy az álarcosok közül ketten is lemerevedtek, de ami utána jött, az minden elképzelést felülmúlt.
Szubotáj és Attila – merthogy ők voltak ezek a kiváló lovagok – már az első roham során olyan pusztítást vittek végbe a merénylők között, hogy hatuk közül négyet azonnal levágtak, már lóhátról. A tatár volt az, aki elsőként szállt le a nyeregből, és miközben a jobbjában kardot fogott, a bal kezével erősen integetett az egyik maradék merénylőnek:
– Na gyere, csak gyere! Közelebb, kis barátom! Ne félj tőlem, nem gyilkolok úgy, hogy sokáig fájjon!
Aztán felemelte a kardját, de a mozdulat tetőpontja előtt visszatáncolt, utána pedig félig letérdelve, alulról egy heves döféssel megszúrta az álarcos férfi ágyéktáját, majd a kardot félig elfordítva felvágta az ellenfele hasát egészen a bordákig. A térdelésből visszalépve újra felegyenesedett, és már csak azt kellett végignéznie, ahogy a merénylő holtan dől el.
Már nem takarta ki előle a látványt, ahogy Attila is végez az áldozatával. Végszóra pedig megjelent körükben a lélekszakadva odarohanó Mario. Először észre sem vették, de mértani pontossággal állták körül Dariosz földön heverő testét.
