Osmosis – 336. fejezet

Dariosz rendkívül gondterhelten érkezett meg este a vezérkari tanácskozásról a Kormányzói Palotába. Máskor, hasonló helyzetben vett volna egy kellemes fürdőt, aztán lepihen. Most azonban jól tudta, hogy még nem ért véget számára a nap, így hát nemsokára már Oleszja lakosztályának ajtaján kopogtatott.

Miközben odakinn várakozott, átsuhant az agyán egy kósza gondolat. Milyen mulatságos, hogy tulajdonképpen hátsó szándékkal érkezett, de még véletlenül sem olyannal, amelyik a testi örömökkel lett volna kapcsolatos! Ez még akár egy évvel ezelőtt sem így történt volna. Azokban a boldog békeidőkben, ha bekopogtatott volna egy elragadó szőke lány szállására, hát egész biztosan csakis a bujálkodás körül forogtak volna a gondolatai…

Kinyílt az ajtó, és egy elragadó szőke lány mosolygott a küszöbön, aki meg sem próbálta titkolni, hogy igencsak kedvére való a késői látogatás.

– Már vártalak – jegyezte meg Oleszja, és pajkosan hozzátette: – Tudtam én, hogy mégiscsak érdekel téged az űrlift témája!

A kormányzó elcsigázottan rogyott le a helyiség közepén álló pamlagra:
– El sem tudod képzelni, milyen nehéz tárgyaláson vagyok túl – panaszolta.

A lány leült mellé, eligazgatott néhány párnát, aztán ő is igyekezett kényelmesen elhelyezkedni a míves bútordarabon.

– Látom rajtad, hogy aggaszt valami, le sem tudnád tagadni. Ha szeretnéd elmondani, én jó hallgatóságod leszek – ígérte Oleszja.

– Tömegmészárlás lesz. Mert nem vagyok benne biztos, hogy sikerült megértetnem a nerideai vezérkarral, amit akartam – sóhajtott nagyot Dariosz. – Jobban mondva, megérteni biztosan megértették, amire felhívtam a figyelmüket, csak hát a látottak és hallottak alapján erősen kétlem, hogy maradéktalanul azonosultak is vele.

– Miről van szó egész pontosan?

– Nézd, én nem akarok vérengzést az invázió során. Mégiscsak egy huszonegyedik századi, civilizált, földi ember vagyok, és nem szeretném, ha bosszúszomjas öldöklésbe csapna át a sziget visszafoglalása. Ráadásul azt is elmeséltem ezeknek a derék főtiszteknek, immár nem először, hogy Neridea újjáépítéséhez szükségük lesz munkaerőre, tehát már csak ezért sem lenne okos dolog lemészárolni az összes orzót, aki csak szembejön az invázió során.

– De nem hallgattak rád?

– Hogy úgy mondjam, nem igazán keletkezett olyan élményem az elmúlt órákban, hogy maradéktalanul átment az üzenetem. Pedig azt is számtalanszor érzékeltettem velük, hogy az egy igaz Isten az ő oldalukon fog állni, amennyiben eltekintenek a vérgőzös bosszúállástól. De végig az volt a benyomásom, hogy a nerideai vezérkar ugyan igazat ad nekem, ám a saját felelősségét igyekszik áthárítani a közkatonákra.

– Hogy érted ezt?

– Egy idős tábornagy például nekem szegezte a kérdést: „Mit gondolsz, kormányzó? Ha az egyik harcosom majd szembetalálja magát azzal az orzóval, aki felgyújtotta a faluját, megölte az anyját, meggyalázta a húgát, rabigába hajtotta az apját és a fivérét, akkor őt vissza lehet majd fogni ilyesféle szólamokkal?”. És hát, tudod, az a baj, hogy erre tényleg nincs mit mondani.

Oleszja most odabújt a felindultan mesélő férfihoz, a mellkasára fektette a fejét, és közben halk, búgó hangon nyugtatni próbálta:

– Igazad van, erre valóban nem lehet semmit sem mondani… De neked miért olyan fontos, hogy ez az invázió milyen módon fog megtörténni? A végkimenetel úgysem lehet kétséges. Győzni fogunk, ezt mindannyian tudjuk. Szerintem neked bőven elég, ha Osmosis katonáinak sorsát viseled a szíveden. Ennyi a felelősséged, és nem több. Ha a saját ezredeid a lehető legkisebb veszteséggel jönnek ki ebből a hadműveletből, akkor mindent megtettél, ami tőled elvárható.

Dariosz úgy vélte, hogy immár közel a cél, amiért ma este felkereste az orosz pilótanő lakosztályát, de még korainak gondolta, hogy rátérjen a lényegre. És persze azt sem akarta letagadni saját maga előtt, hogy túlságosan jólesik neki az a kényeztetés, amit éppen kap, merthogy Oleszja ujjai ekkor már lágyan cirógatták a mellkasát, a nyakszirtjét, később pedig az arca irányába és a füle mögé is elkalandoztak. Dariosznak az volt az érzése, hogy a lány mindenáron maga felé szeretné fordítani, az viszont már a csók előszobája lett volna. Ám még nem engedhetett ennek a kísértésnek.

– Tudod, nekem nincs túl sok ismeretem az orzók társadalmáról – vallotta be kissé fátyolos hangon, ezzel is jelezve, hogy nagyon is jól érzi magát Oleszja karjaiban –, de az azért világos számomra, hogy közülük elég sokan a Szigetvilágból menekültek el. Tehát meori nemzetiségűek. Márpedig ha Osmosis meori katonái, illetve Neridea meori katonái orzókat mészárolnak le, az valamilyen formában mindenképpen testvérháború. Még akkor is, ha tudjuk, hogy az orzók között többen vannak a norling származású emberek.

Nos, hogy Evilág demográfiai mutatói mennyire érdekelték a szőke lányt, az a következő pillanatokban világosan kiderült. Oleszja simogató karja lassan lehanyatlott, és egyelőre megpihent a kormányzó izmos mellkasán.

– Mit gondolsz, tudtok nekem segíteni? – állt elő a farbával Dariosz. – Létezik a Golub vadászgépeitek harci tárházában olyasféle fegyver, vagy hatás, vagy bármilyen eszköz, amivel ez a probléma megoldható?… Már csak azért is kérdezem, mert Szubotáj nemrég azt mondta nekem, hogy el se tudom képzelni, mi mindenre képes az ő madárkája… Szóval, van olyan Szigma hatás, amellyel rá tudom kényszeríteni bármelyik félre az akaratomat, hogy ne torkolljon brutális vérengzésbe az invázió?

A szőke lány most már visszavonta a karját az imádott férfi mellkasáról, és meglehetősen egykedvűen seperte el az arca elől a haját. Dariosz is érzékelte a mozdulatok mögött megbúvó csalódást, és rájött, hogy a lehető legrosszabbul sikerült az időzítése. Próbálta menteni, ami menthető, így hát elsősorban magához ölelte a lányt, és közben még az előbbinél is fátyolosabb és elesettebb hangon mentegetőzött:

– Ne haragudj. Tudom, hogy ez az egész most úgy fest, mintha én nem kívánnálak. De biztosíthatlak, hogy ez nem igaz. Talán azért beszéltem össze mindenfélét, hogy palástoljam, ma este nem igazán vagyok alkalmas semmire. Túl sokat vett ki belőlem ez a nap. Olyan gyengének érzem magam, mint a hajnali harmat.

– Semmi baj – szólalt meg az ölelésből kibontakozó Oleszja, immár felülve a kanapén. – Hidd el, én megértelek. Még olyasmiket is megértek, amikre te nem is gondolnál, vagy nem feltételeznél rólam. Itt van például a gyászidőszak…

– Hogy micsoda? – pislogott értetlenül Dariosz, és most már ő is felült.

– Tisztában vagyok vele, hogy neked Sztavrilát meg kell gyászolnod – közölte majdhogynem monoton hangon Oleszja, meredten maga elé nézve. – Bár nincs sok tapasztalatom a szerelmi kapcsolatok terén, de azt azért még én is tudom, hogy amikor az ember elveszíti a szerelmét, az ugyanúgy egy gyászfolyamat, mint amikor az embernek meghal valakije.

– Ja, vagy úgy? – dőlt vissza a kanapéra megkönnyebbülve a kormányzó. – Először azt hittem, a testőreim ma délutáni búcsúztatására gondolsz a gyász kapcsán… Látod, ennyire elcsigázott az agyam. És akkor a testemről még nem is beszéltem.

A szőke lány halványan elmosolyodott, és most már ő is hanyatt dőlt a kanapén, de ezúttal beérte annyival, hogy megkereste Dariosz kezét, és finoman rákulcsolta a sajátját.

– Pedig szívesen meghallgatnám, hogy miféle őrületes tevékenységekkel növesztetted magadra ezt a sok izmot – közölte pajkosan. – Lényegében nem is tudok semmit a földi életedről!

– Mint ahogy én sem a tiédről… – vetette közbe a kormányzó.

Oleszja most olyasféle mosollyal bámulta a mennyezetet, mint egy naiv bakfislány, és pont úgy is szónokolt, mintha valami kamaszoknak szóló szappanopera kasztingján venne részt:

– Nem tudhatom, hogy te mit gondolsz erről az egészről, ami köztünk van – kezdett bele –, de engem kicsit sem zavar, ha úgy alakul, hogy lassan kell haladnunk. Ha az a sorsunk ezen a bolygón, hogy egy jó darabig csak egymáshoz bújva alhatunk, hát nekem az is megfelel. Az én irányomban még csak véletlenül se legyen megfelelési kényszered, vagy bármi ilyesmi. Várok rád, ameddig kell. Ha azt mondod, hogy még nem vagy túl Sztavrilán, én elfogadom. Várok, ameddig csak kell. Ameddig esélyem lesz bebizonyítani előtted, hogy mit érek. A múltbéli árnyak nélkül. Amikor már csak én vagyok, csakis én, és rólam kell döntened. Hogy akarod-e mindazt, amit én tudok adni neked.

Dariosz csodálkozva fordult oda a szőke lányhoz. Átkarolta a derekát, ő meg erre az érintésre mintha Csipkerózsika-álomból ébredve tért volna vissza a jelenbe, hirtelen átfogta a szeretett férfi nyakát, magához húzta, és hosszan megcsókolta.