Őszelő havának egyik hűvösebb estéjén látogató érkezett Kozara bácsiék portájára. A házigazda a tornácon üldögélt, így messziről láthatta, hogy a komája, Ainusz közeledik egy demizsonnal a kezében. Ainusz a szomszédos szőlőbirtok tulajdonosa volt, és nem mellesleg Lora édesapja, így hát Kozara bácsinak volt egy olyan megérzése, hogy ez a látogatás nem a szokásos mederben fog lefolyni.
– Jó estét, szomszéd! – köszönt illendően Ainusz bácsi.
– Az istenek áldásával – bólintott Kozara bácsi. – Foglalj helyet mellettem itt, a lócán, komám. Mi jót hoztál? Vagy nem jót? Tán csak nem a saját lőréddel bátorkodtad megszentségteleníteni egy igazi borász birtokát?
Eddig még teljesen hagyományosnak volt mondható a párbeszéd, hiszen a két öreg szőlőtermelő évődése immár évtizedes múltra tekintett vissza. És egy jó darabig még ezután is a szokásos módon zajlott a szinte szertartásszerű együttlét. Mindketten öntöttek egy pohárkával a másiknak a saját borukból, hogy aztán felváltva becsmérelhessék a kolléga hitvány, cefrének se való löttyét.
Csakhogy egyszer Ainusz bácsi így szólt:
– Te Kozara! Mikor lett neked egy fiad?
– Nekem nem lett egy fiam – csóválta meg a fejét a házigazda, és a nyomaték kedvéért a földre sercintett egy kortyot Ainusz gazda borából.
– Ne járasd velem a bolondját, komám! – horgadt fel a vendég. – Tudom, hogy egy fiú segített neked kapálni a minap.
– Ezt is rosszul tudod. Két fiú segített. Ugyanis nem egy fiam lett, hanem kettő.
– Na de honnét?
– Örökbe fogadtuk őket.
– Ilyen nagy legényeket?
– Hát milyeneket fogadjunk örökbe? Pólyás pulyákat? Sok eszed van, te Ainusz, mondhatom. Azokkal mire mennénk? Tud egy pólyás pulya kapálni? Mondd meg nekem, te nagyokos. Tud?
– Nem tud – ismerte el a vendég. – Egy pólyás pulya még kacsolni se tud, nemhogy kapálni.
– Na látod.
Itt hosszú csönd keletkezett, melynek során csak a saját bor kortyolása, illetőleg a vetélytárs lőréjének földre köpése vitt némi változatosságot a szellő susogásába és a madárcsiripelésbe.
– Mit tudsz róluk? – szólalt meg végül a szomszéd.
– Hogy érted ezt? – firtatta Kozara bácsi.
– Szorgosak vagy mihasznák?
– Gondolhatod, hogy szorgosak, ha egyszer kinn voltak velem kapálni.
Ez valóban logikusnak tűnt, olyannyira, hogy Ainusz bácsi szép komótosan le is küldött rá két pohár bort. Természetesen a sajátjából. Utána megkérdezte:
– Jól neveltek vagy neveletlenek?
– Hát már hogy lennének neveletlenek, ha egyszer én meg az asszony neveljük őket?
Ebbe megint csak nem lehetett belekötni, hiszen akkor a vendég a személyében sértette volna meg a házigazdát és a kedves nejét. Márpedig ez egyáltalán nem volt szokás a szomszédok között. A másik borát becsmérelni teljesen rendben van, na de a feleségét? Ilyesmi a szőlőhegyen emberemlékezet óta nem történt.
Újabb két pohár saját nedű után Ainusz előállt egy meredekebb kérdéssel:
– Szelídek vagy erőszakosak?
Kozara bácsi ezúttal nem válaszolt, hanem visszakérdezett:
– Előjössz-e még ma a farbával, komám? Már csak azért kérdezem, mert mindjárt ránk sötétedik, és neked még haza kéne botorkálnod valahogy. Márpedig köztudott, hogy te fosatós bort árulsz, és már lehúztál belőle hat pohárral. Meg ki tudja, mennyivel, mielőtt idejöttél. Én meg nem nagyon szeretném, ha végigfosnád a portámat, amíg eléred a dűlőutat.
– Ha a te borodból ittam volna, akkor tényleg fennállna ez a veszély, de szerencsére volt annyi eszem, hogy a tiedet egy kis öblögetés után a földre köpjem.
– Már megint bolondságokat beszélsz, Ainusz, hiszen mindenki tudja, hogy Kozara bácsi nem árul fosatós bort! – rikkantotta nekividámodva a házigazda. – Na, elő a farbával, komám, de szaporán, ahogy az előbb javasoltam.
Ainusz bácsi csak azért is leküldött még egy pohárral a saját borából, mintha csak bátorságot akarna meríteni, aztán végre kibökte:
– Csak azért hoztam szóba ezt a témát, mert a fiad kikezdett a lányommal.
– Te komám! Én igazán nem akarlak megsérteni, de hát mindketten jól tudjuk, hogy a lányod nem az a rideg fajta. Mi van, ha ő kezdett ki Zizivel?
– Ki az a Zizi? – firtatta a vendég összeakadó szemekkel.
– Hát a fiam, akit te voltaképpen megvádoltál az imént.
– Én nem vádaskodni jöttem ide. Csak hát féltem a lányomat. Ha neked is lányod lenne, Kozara, nem pedig két fiad, akkor tudnád, hogy miről beszélek.
– No, az én fiamtól aztán nem kell féltened a lányodat, komám! – röhögött fel Kozara bácsi, aztán harsányan bekiáltott a házba, és kihívta a madárfejű fiát.
– Kérdezz tőle valamit – biztatta a vendégét. – Na! Mi lesz? Ne bámuld már, mint valami bamba bornyú, hanem kérdezz tőle!
– De mit? – töprengett hangosan Ainusz, és e percben majdnem annyira mulya képet vágott, mint az előtte álldogáló madárfejű herceg.
– Amit csak akarsz – nógatta a kollégáját Kozara bácsi.
A részeg borász egyszer csak felderült. Ez annak volt a csalhatatlan jele, hogy eszébe jutott egy nagyon is ideillő kérdés:
– Mondd csak, fiacskám! Tudod te, hogy hogy lesz a gyerek?
– Már hogyne tudnám? Azt mindenki tudja – húzta ki magát Zizi. – A káposztából kel ki.
Kozara bácsi éktelen röhögésre fakadt. Miután megcsapdosta a térdét, felállt, és a fia vállát is megveregette:
– Jól van, Zizikém, most már mehetsz lefeküdni.
Utána odafordult a kollégájához:
– Látod már, hogy ettől a gyerektől csöppet se kell féltened a lányodat?
Ainusz bácsi valóban megnyugodott kissé, de azért még távoztában szükségét érezte, hogy néhányszor hátrakiáltson:
– De mondd meg neki, hogy semmi huncutkodás! Hallod, Kozara? Mondd meg neki! Ha huncutkodáson töri a fejét, akkor jobb lesz, ha nagy ívben elkerüli a kislányomat!
