Nihuc vezérezredes csípőre tett kézzel állt a pincében, és közleményt intézett a foglyaihoz:
– Baj van, fiúk. A katonáim aggódnak, hogy túl hangosak vagytok.
Hulidár egykedvűen fogadta a tájékoztatást, ám Agdil szemében, még ha haloványan is, de megcsillant a remény. Természetesen ez Nihucnak sem kerülte el a figyelmét, ezért közelebb lépett a villatulajdonoshoz, és így szólt hozzá:
– Most nyilván az jár a fejedben, hogy ha a katonáim aggódnak, mert néha túl hangosan üvöltöztök, akkor esetleg olyasvalaki is meghallhatja, akinek nem kéne. Ebből következően pedig abban bízol, hogy még mindig van remény a szabadulásotokra, csakhogy ez…
A vezérezredes itt kénytelen volt befejezni a tájékoztatót, mert Agdil éktelen üvöltözésbe fogott:
– Segítség! Itt vagyunk! Segítsen valaki!!!
Nihuc ökölbe szorította a jobb kezét, és akkora ütést vitt be a villatulajdonos gyomorszájára, hogy az jó darabig csak levegő után kapkodott, de ordítani már nem bírt.
– Miféle szemtelenség ez, Agdil? Belevágni a másik mondandójába? Hát hol tanultad te a jó modort? Egy kikötői matrózkocsmában? Nézzenek oda! – csóválgatta a fejét rosszallóan a vezérezredes. – Szóval, mint említeni akartam, ez a remény teljességgel hiábavaló. Innen nektek már csak egyetlen utatok lesz kifelé, és az a vesztőhelyre fog vezetni. De bizonyos okok miatt az még odébb van, ugyanis…
– Könyörülj rajtam, Nihuc – nyöszörgött Hulidár.
– Hát ilyen nincs! – fakadt ki a vezérezredes. – Most meg a másik jómadár pofázik bele a mondandómba… Neked is tartsak oktatást az illemről, te bukott lebujvezető?
Hulidár egyelőre jobbnak látta csöndesebb sírdogálásra váltani.
– Na de semmi baj, én tudom a megoldást – közölte Nihuc rendkívül barátságosan. – Egyszerűen át fogom vágni a hangszálaitokat. Onnantól kezdve nem lesz hangoskodás, üvöltözés.
– Könyörgök, ne tedd ezt velünk! – jajdult fel újra Hulidár.
A vezérezredes letelepedett a kövezetre, és különös tekintettel, hosszasan nézett maga elé.
– Tudjátok, én mindent jóvá tehettem volna – motyogta, szinte csak magának. – Kigyomlálhattam volna annak a kislánynak az agyából az összes borzalmas emléket. Talán. Nem tudom. De egy kísérletet megért volna. Akár még egy normális élet is várhatott volna rá. Szerintem. Bár nem tudom, hiszen ilyesmire még nem volt példa a praxisomban. De azért meg lehetett volna próbálni.
– Miről beszélsz, te rohadt féreg? – harsogta a falról Agdil. – Neked aztán semmi jogod ítélkezni fölöttünk!
Nihuc arca elsötétedett. A szemöldökei egyre közelebb kerültek egymáshoz, az álla előreugrott, a tekintete szinte villámokat szórt. Komótosan feltápászkodott, és odament a villatulajdonoshoz.
– Ne az én szidalmazásomra pazarold a szavaidat, mielőtt megfosztalak a beszéd képességétől!
– Hogy mi? – lihegte értetlenül Agdil.
– Te nagyon hülye! – harsogta a fogoly arcába a vezérezredes. – Fogd fel, hogy én vagyok az, aki még meghallgathatja, amit utoljára mondani akarsz. Ez lehet bűnbánat, vallomás, üzenet az anyádnak, vagy bármi más, de hogy záros határidőn belül te már nem fogsz beszélni, csak hangtalanul lihegni, az olyan biztos, mint hogy itt látod a kövér pofámat a szemed előtt, és nincsen menekvésed, mert én soha nem bocsátok meg neked, amiért eladtad a kislányomat és a feleségemet.
Furcsa módon nem Agdil kezdett jajveszékelésbe. Agdil némán és elszörnyedve bámulta a szeme előtt fröcsögő arcot. Hulidár volt az, aki újra hangos bömbölésbe fogott.
Nihuc a karjait hátul összefonva fel-alá járkált egy darabig, majd egyszer csak megállt, felváltva végigmustrálta a két foglyot, és újabb szónoklatba kezdett:
– A lélek megkönnyebbülésének nagyon egyszerű feltétele van: mindent bevallani és mindent megbánni. A megtérés az a fajta mély belső átalakulás, amelynek első állomása a valódi ráébredés. A továbbiak pedig a bűnbánat, a megalázkodás, az elkövetett bűnök őszinte megvallása. Erre most ti lehetőséget kaptok. Utoljára az életben. Utoljára a bűnös és teljesen fölösleges életetekben. Jól gondoljátok meg, hogy kihasználjátok-e ezt a lehetőséget. Ez az utolsó alkalom, hogy bármiről szabadon hozhattok döntést. A leges-legutolsó.
Nézte egy darabig a foglyok arcát, de mivel egyikük sem szólalt meg, a vezérezredes újra letelepedett a kövezetre.
– Kaptok egy kis időt, hogy összeszedhessétek a gondolataitokat – közölte barátságos tónusban.
Elsőként Agdil nyikkant meg:
– Fel fogsz fázni, te dagadt pojáca.
Nihuc a termetét meghazudtoló fürgeséggel pattant fel. Odalépett a villatulajdonoshoz, és egy szempillantás alatt szétfeszítette az állkapcsát, aztán lenyúlt a torkáig, és mire Agdil kettőt pislogott volna, már hiába is lett volna mondanivalója. Legfeljebb fájdalmas arccal tátoghatott.
A vezérezredes odahajolt hozzá, és egyenesen az arcába sziszegte:
– Nemsokára megtérsz az isteneid színe elé, hogy ítéletet mondjanak rólad, és pontosan tudni fogják majd, hogy ezek voltak az utolsó szavaid: „fel fogsz fázni, te dagadt pojáca”. Gratulálok! Biztosan úgy fogják vélni az istenek, hogy nagyon megérte téged felruházni az emberi beszéd képességével!
Hulidár ekkor a szokásosnál is kétségbeesett rimánkodásba fogott:
– Könyörülj rajtam, Nihuc! Mindent megbántam! Mindent!
A vezérezredes odalépett elé, merően a szemébe nézett, aztán csalódottan csóválta meg a fejét:
– Nem hiszek neked, bukott lebujvezető. Ha tudnád, milyen átlátszóak a fertelmes gondolataid! Most is hazudsz, mint mindig. Nem bántál te meg semmit, legfeljebb azt, hogy nem volt elég katonád megvédelmezni tőlem azt a mocskos fertőt, ahol éltél, és ahol degeszre kerested magad.
Amikor néhány pillanattal később Nihuc a kijárat felé indult, már nem kísérte a lépteit semmiféle olyan hang, mint máskor. Sem könyörgés, sem szitkozódás, de még csak hörgés sem.
:O