Imre atya türelmesen végighallgatta Gergő elbeszélését, aztán meglepő javaslatot tett:
– Főzök egy teát, aztán üljünk ki a teraszra, folytassuk ott a diskurzust.
Gergő nem mutatott különösebb lelkesedést:
– Teázni, ebben a tikkasztó hőségben? – hüledezett. – Inkább valami hideg italra vágyom, atyám, nem forróra.
– No, csak várd ki a végét – javasolta a plébános. – Nem hétköznapi teára gondoltam, hanem valami különlegességre.
– Az nekem most mindegy – legyintett Gergő. – Ha különleges, ha nem, biztosan forró lesz…
– A nyári hőségben, ha forró teát iszunk, gyors izzadás után lehűl a test – magyarázta Imre atya. – A szervezetünknek kifejezetten jót tesz a melegben a meleg ital, csak ki kell választanunk a számunkra legmegfelelőbbet. Ezt a feladatot most, szíves engedelmeddel, elvégzem helyetted.
Gergő belenyugodott az elkerülhetetlenbe, pár perccel később azonban el kellett ismernie, Imre atyának már megint igaza volt.
– Miféle tea ez, atyám? – érdeklődött csodálkozva. – Árulja el, ha nem titok.
– Legyen elég annyi, hogy egyfajta nyugtató teakeverék – felelte a plébános. – Ugyanolyan hatása van, mintha leöntöttelek volna egy vödör hideg vízzel, amire az imént még annyira vágytál.
Gergő elnevette magát:
– Nem kifejezetten ilyen formában kívántam a hideg folyadékot…
– Az lehet – bólintott Imre atya –, de őszintén be kell vallanom, már ez a megoldás is megfordult a fejemben az imént, hallva, milyen felindultan beszélsz, mennyi gyűlölet fortyog benned.
– Mindenesetre örülök, hogy végül nem ezt a megoldást választotta, atyám – jelentette ki az Almási fiú elgondolkodva, aztán hozzátette: – Ugyan kiben ne fortyogna a harag és az indulat az én helyemben?
– A harag, a gyűlölet és az ítélkezés nem az Istennel való összhang jelei – szögezte le Imre atya. – Épp ellenkezőleg: az Istentől való eltérést mutatják.
– Ha nem éreznék haragot és gyűlöletet, amikor bántják a nagymamámat, az annak a jele volna, hogy nem szeretem őt eléggé – vélekedett Gergő.
– Így szól a Szentírás parancsa: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal és imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek – mondta a plébános.
Gergő elgondolkodott a hallottakon, de látszott az arcán, hogy egyelőre nem győzték meg idős barátja szavai:
– Hogy néz ki mindez a gyakorlatban? – tette fel a kérdést. – Ha valaki gyalázza a nagymamámat, akkor vonuljak félre, és imádkozzam a gyalázkodóért?
Imre atya újratöltötte a teáscsészéket, aztán egy különös javaslattal állt elő:
– Nos, az én álláspontomat immár ismerheted, most vegyük górcső alá a tiédet. Kísérletképpen menjünk rajta végig gondolatban. Képzeljük el a következő alkalmat, amikor szitokszó érkezik a szomszédból. Hogyan is fogalmaztál az előbb? Mit tennél ilyenkor legszívesebben? Jómagad is válogatott szidalmakkal illetnéd a haragosodat. Vajon milyen reakció érkezne erre? A haragos szomszéd lehiggadna? Jobb belátásra térne? Eltelne az irántad érzett szeretettel?
– Nem valószínű – ismerte el Gergő.
– Bizony nem – bólintott Imre atya. – Sokkal valószínűbb, hogy a harag és a gyűlölet egyre csak növekedne, és végül már lehetetlen volna megjósolni, melyik fél ragad majd először kapanyelet, hogy lesújtson a másikra. Hiszen te magad vallottad be az imént, hogy újabban már efféle gondolatok is befészkelték magukat a fejedbe. Akármelyik fél is ragadtatná magát efféle cselekedetre, a következmények beláthatatlanok lennének.
A hazafelé vezető úton Gergő egyfolytában Imre atya szavain gondolkodott. Mire hazaért, nagy elhatározásra jutott. Megfogadja a plébános tanácsát, elvégre mi baja lehet belőle? Már tudta is, hogy mi lesz az első lépés.
Megkérte a nagymamáját, hogy süssön két tepsi finom pogácsát. Olyan finomat, amilyet csakis ő tud.
– Vendégeket várunk, kisunokám? – érdeklődött Nagyika.
– Mi nem, de a szomszédok minden bizonnyal igen – hangzott a sejtelmes válasz.
Szombat délután lévén várható volt, hogy Rohoncziék megint „születésnapot” tartanak, és csakhamar felcsendül a szomszédból valamelyik mulatós szerzemény.
Nos, erre nem is sokat kellett várni. Szinte azzal egyidőben, hogy kisült a pogácsa, megszólaltak az „Akácos út” első akkordjai is.
Gergő egy-egy tálba rakta a pogácsákat, egyikbe a vajast, másikba a tepertőst. Tiszta konyharuhával letakarta a tálakat, és elindult a szomszédba. A nagymamája aggódva nézett utána.
Jóska jött ki a kapuhoz a csengetés nyomán. Messziről látszott rajta, hogy csöppet sem örül az Almási fiú látogatásának.
– Na mi van, tán megint túl hangos a zene, szomszéd? – vetette oda foghegyről, amint a kapuhoz ért.
Gergő válasz nélkül hagyta a kérdést. Elővette a legsimulékonyabb modorát, és kedvesen megjegyezte:
– Úgy látom, megint családi összejövetelt tartanak. Gondoltuk a nagymamámmal, hogy meglepjük magukat némi harapnivalóval – mutogatta a kezében lévő tálakat. – Az egyikben tepertős pogácsa van, a másikban vajas. Remélem, elfogadják tőlünk ezt a kis csekélységet.
Ezt hallván Jóska arca leírhatatlan változásokon ment keresztül. Először gyanakodva mustrálgatta a konyharuhával letakart tálakat, utána Gergőre nézett hitetlenkedve. Végül elmosolyodott.
– Finom az illata, szó se róla – jegyezte meg nagy sokára.
– Az íze is mennyei, efelől kezeskedem – biztosította Gergő. – Én ugyanis már megkóstoltam, és megállapítottam, hogy a nagymamám megint nagyot alkotott. Ha kinyitja a kaput, oda is adnám a tálakat.
Jóska gyorsan észbe kapott:
– Persze, persze, nyitom rögtön – felelte, és közben a zsebeiben matatott, a kapukulcsot keresgélve. Amikor megtalálta, szélesre tárta a kaput, és félreállt az útból:
– Jöjjön csak be, megkínáljuk egy kis kontyalávalóval – invitálta a szomszédot.
Gergő jó jelnek vette, hogy visszatért a magázódás, ettől függetlenül elhárította a meghívást:
– Köszönöm, de nem lehet, ma még vezetni fogok. Meg nem is szeretnék zavarni, elvégre ez egy családi összejövetel. Fogyasszák egészséggel a pogácsát! – Azzal Jóska kezébe nyomta a tálakat, és sarkon fordult.
Aznap délután valahogy halkabbra sikerült a mulatozás a Rohonczi portán. Gergő és a nagymamája vacsora közben megállapították, hogy ha mindig ezen a szinten maradna a hangerő, azt még ki lehetne bírni.
Másnap Ágnes csengetett be a Kincses–házba. Gergő nyitott ajtót, és átvette a két tálat, meg a szépen kimosott és kivasalt konyharuhákat.
– Köszönjük a pogácsát, nagyon finom volt – mondta a szomszédasszony mosolyogva.
– Csakugyan ízlett? – kérdezte Gergő.
– Sokat mondok, ha egy órán belül elfogyott mind a két tállal, pedig nem is olyan sokan voltunk rá – bizonygatta Ágnes. – Egyszer, ha majd lesz ráérő időm, átjönnék a receptért.
– Csak tessék – bólintott Gergő. – Nagymamám mindig itthon szokott lenni.
Ezután jó pár héten keresztül szinte idillikus volt a hangulat a szomszédok között, ám a nyár derekán új lakó fészkelte be magát Rohoncziékhoz…
