Az elkövetkező percek rendkívül érdekes történéseket hoztak Almásiék hálószobájában. Ennek nyitányaként a családfő először is egyre gyorsabban kezdett lélegezni, és egyre kigúvadtabb szemmel bámulta a plafon. Aztán minden átmenet nélkül felpattant, és miközben fel-alá járkált a szoba egyik sarkától a másikig, izgatottan mormolt valamit magában. Végül odalépett riadtan pislogó feleségéhez, homlokon csókolta, majd határozottan kijelentette:
– Te egy zseni vagy, drágám. Egyszerűen zseni!
– No mi az, mi történt? – ámuldozott Julika, mire a boldog férj így felelt:
– Hogy mi történt? Semmi különös, szívem, mindössze egyetlen mondatoddal megoldottad az egész problémát.
– Nagy kérés lenne, hogy fogalmazd meg közérthetően, amire gondolsz? – próbálkozott óvatosan Julika.
– Meg fogom írni azt a könyvet, amit a fiam úgymond megrendelt tőlem. Meg én! Eddig az is visszatartott, hogy halvány sejtelmem sem volt, miféle témáról írhatnék, de a te iménti mondatod nyomán egyszeriben megvilágosodtam. Egyszerű ez, mint a pofon! Semmi mást nem kell tennem, mint leírnom a saját élethelyzetünket. Apáét és fiáét. Csak le kell írnom, ami bennem van…
– Úgy érted, hogy saját magatokról fogsz könyvet írni? – puhatolózott tovább Julika.
– Úgy! – vágta rá Almási Károly, majd rögtön hozzátette: – Azaz dehogyis! Nem magunkról. Csak rólunk mintázom. Érted már? – hadarta széles taglejtésekkel a leendő szerző.
Julika felsóhajtott, aztán mosolyogva így szólt:
– Nem állítom, hogy a terved minden részletét maradéktalanul átlátom, mindenesetre örülök, hogy visszatért a lelkesedésed.
– Biztosan ismersz egy csomó olyan történetet, amiben a következő szituáció okoz drámai feszültséget: adva van a családfő, aki szeretné, ha az elsőszülött fia átvenné tőle a stafétabotot – magyarázta Károly –, legyen szó bármilyen szakmáról vagy hivatásról: orvosiról, ügyvédiről vagy akár órás mesteri praxisról. A konok gyerek azonban hallani sem akar erről, mert olyasmiről álmodik, hogy színész lesz, netán híres sportoló, esetleg vadászpilóta…
– Igen, jó pár ilyen sztorit láttam filmen és olvastam könyvben, de még mindig nem értem, mi köze mindennek a te történetedhez – mondta Julika.
– A világon semmi – ismerte el Károly. – Nálunk éppen fordított a helyzet, ugyanis a sikeres elsőszülött akar úgymond „visszamenőleg” híres írót csinálni az apjából. Pusztán annyi a hasonlóság, hogy ez is épp elég drámai szituációt hordoz magában. Kiválóan kidomborítható a szereplők lelki vívódása, és szépen meg lehet fogalmazni, miféle belső harcokon kell átvergődniük, mire eljutnak a mindenki számára optimális megoldáshoz. Azaz: a megnyugtató végkifejlethez.
– Kezdem már érteni – bólogatott Julika. – Ha jól veszem ki a szavaidból, a saját szemszögedből akarod megírni a történetet.
– Így igaz. Semmi mást nem kell tennem, mint őszintén megfogalmazni mindazt, ami a saját érzésvilágomban végbement. És persze hozzátenni, amit az elmúlt időszakban akár Ákostól, akár tőled hallottam. A dialógusokkal lesz a legkönnyebb dolgom – mosolyodott el a családfő. – Mindössze vissza kell emlékeznem, miket mondtatok nekem erről az ügyről.
– És mondd csak, nem félsz tőle, hogy túlságosan kiadod magad? Nem félsz, hogy mindenki rád fog ismerni? És persze nemcsak rád, hanem valamennyi fontosabb szereplőre…
– Na de szívem, hát csak nem gondolod, hogy konkrétan magunkat fogom megtenni regényszereplőknek? A történet nem egy újságíróról fog szólni, akinek a pszichológus fia épp most jelentetett meg egy sikerkönyvet.
– Akkor a te főhőseidnek mi lesz a hivatásuk?
– Az egyelőre lényegtelen – legyintett nagyvonalúan a lelkes szerző. – Majd csak kitalálok valamit. A sztori gerincét az adja majd, hogy az elsőszülött fiú túlnő az apja árnyékán, és ezt a büszke atya nehezen viseli lelkileg, mert már nemhogy nem szorul a támogatására a fia, hanem egyenesen ő akarja megsegíteni a zord atyát.
– Most már mindent értek – nyugtázta Julika. – Így akár le is fekhetnénk végre aludni.
– Szép álmokat neked, drágám, és jó pihenést. Én most megyek…
– Hová mész hajnalban, az ég szerelmére?
Almási Károly már az ajtóból fordult vissza:
– Csak nem képzeled, hogy lefekszem, pont most, amikor csak úgy zsibonganak az ötletek a fejemben? Irány a dolgozószoba! Úgysem tudnék most egy percet sem aludni az izgalomtól.
Ákos reggel döbbenten vette észre, hogy az édesapja karikás szemekkel ül az íróasztala mögött, és elszántan kopogtat a szövegszerkesztője billentyűzetén.
– Csak nem szállt meg éjjel az ihlet? – érdeklődött gőzölgő kávés pohárral a kezében. – Miről írsz éppen cikket?
– Nem cikket írok, nagyfiam, hanem egy kisregény vázlatát, és néhány jellemző dialógust. Van ugyanis egy konok üzlettársam, aki nemrégiben megrendelte tőlem ezt a munkát…
Ákos úgy meglepődött, hogy még a kávéja kavarását is abbahagyta:
– Csak nem arra célzol, apa, hogy…?
– De bizony arra. Megírom ezt a kisregényt – felelte határozottan Almási Károly.
– Igazán nem akadékoskodni akarok, és borzasztóan örülök, hogy így döntöttél, de elképesztően furdal a kíváncsiság, hogy mi okozta ezt a száznyolcvan fokos fordulatot, hiszen tegnap még…
– Kérdezd édesanyádat, én most sajnos nem érek rá elmesélni, mert nem szeretnék kizökkenni a ritmusból – magyarázta a családfő, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a szövegszerkesztőről.
– Anya még alszik – jegyezte meg csalódottan Ákos, mire az édesapja végre felnézett, és így szólt:
– Valóban. Én is úgy gondoltam, hogy majd akkor kérdezd meg, ha felébredt. Régi tudományos megfigyelés, hogy az ember sokkal jobban hallja, mit kérdeztek tőle, amikor ébren van, és ilyenkor könnyebben is tud válaszolni.
Ákos elmosolyodott, és becsukta a dolgozószoba ajtaját. Örült, hogy az édesapja újra a humoránál van, és úgy döntött, nem faggatja tovább, nehogy elszálljon az ihlete, vagy ami még rosszabb, meggondolja magát. Kivárta hát, amíg az édesanyja fölébred, és meghallgatta a beszámolót az éjszakai beszélgetésről.
