Attila meg akart fordulni, hogy végigtekintsen a hibernációs kamrákon, de valaki megragadta a karját, és visszafordította:
– Nem javaslom, hogy arra vedd az irányt – ismerte fel a tatár hangját. – A hibernátor búrája alatt rohadozó ember látványa minden, csak nem szívderítő. Tipegj inkább valamelyik ablakhoz, és élvezd a kilátást.
Megfogadta Szubotáj szavait, és lassan odalépdelt az egyik kör alakú ablakhoz. Miután kitekintett, megkönnyebbülve kiáltott fel:
– De hiszen ez a Föld! Úgy látszik, nem sikerült a kilövés, az elhagyó pályára állítás. Itthon vagyunk! Keringünk a Föld körül!
A szőke orosz pilótanő odalépett mellé, és gyorsan lelombozta:
– Elhiszem, hogy a látvány ismerős. Kék tengerek, zöld szárazföldek, fehér felhőzet. De nézz csak egy kicsit odébb! – nyomta oda a mutatóujját az ablakhoz. – Látod azt a holdat?
– Látom. Mi van vele?
– Nem gyanús?
– Mi kéne, hogy gyanús legyen rajta? – értetlenkedett Attila, és egyre csak meresztgette a szemét. – Én most járok először az űrben, eddig még csak a Földről láttam a Holdat, nem igazán tudom, hogy mit kéne azon az ezüst színű égitesten észrevennem.
– Akkor gyere velem – ragadta meg a karját Oleszja, és átlépdeltek az űrhajó túloldali ablakához, majd az orosz pilótanő így szólt: – Na? Érted már a problémát?
Attila megbűvölve és egyúttal letaglózva bámulta a látványt. Egy bronz színű, a másiknál valamivel nagyobbnak látszó holdat pillantott meg az ablakrésen át. Most már nem kellett komoly csillagászati szaktudás ahhoz, hogy felfogja, még csak véletlenül sem a Föld közelében vannak.
Na jó, de ha nem is a Föld közelében, és nem is a célállomáson, akkor hol?
