Osmosis – 298. fejezet

A kétpárevezős halkan siklott a tenger nyugodt vizén. Frommeldrup kezdettől fogva az öregembert nézte, aki éppen vele szemben ült, és látszólag unottan bámulta a habokat. A tábornok újra és újra beszélgetést próbált kezdeményezni vele, hogy több információhoz juthasson, vajon miféle meglepetést tartogat számára az a híres-nevezetes Vámház, a maga csodás teraszával.

– Milyen jól beszéled a norlingot! – jegyezte meg például Frommeldrup. – És ráadásul éppen a Fejedelemség nyelvjárását használod. Talán ott nőttél fel?

– Nem igazán – fordult előre Baskír. – De kellő időt töltöttem ott az elmúlt öt esztendőben ahhoz, hogy rám ragadjon minden, ami a tájnyelvre jellemző.

– Akkor hát Osmosis szülötte vagy?

– Még véletlenül sem. De most már itt szándékozom eltölteni, ami még hátravan. Ez lett a hazám.

– És mi vitt rá, hogy vén fejjel végül itt ragadj, ezen a különös szigeten?

Baskír elmosolyodott:
– Hát csak az, hogy ez itt az egy igaz Isten legkedvesebb szigete, és innen indul ki minden változás, amely lassan majd egész Evilágot át fogja alakítani.

Frommeldrup agyában felrémlett a gondolat, hogy ez az öregember talán elmebeteg, de aztán eszébe jutott minden különös égi jelenség az elmúlt fél napból, a hamuszürke fellegektől kezdve, a jégverésen át a fénycsóvákig, és a gúnyos elmosolyodás helyett inkább nyelt egy nagyot.

Lassan behajóztak a kikötőbe. A két norling parancsnok döbbenten konstatálta, hogy sehol sem volt nyoma bármiféle kiemelt katonai jelenlétnek. Csupán szájtáti dokkmunkásokat láttak, akik csapatokba verődve bámészkodtak, és mintha ők maguk is meglepődtek volna rajta, hogy a felpénzért vállalt éjszakai kirakodás során efféle látványban lesz részük. Mármint, hogy egy egész ellenséges hajóhadat vehetnek majd szemügyre.

Katonát akkor látott először a két fejedelemségi hadvezér, amikor a Vámház épületéhez értek. De ott aztán akadtak bőséggel. Ám mindegyikük kedélyes és udvarias volt, semmint fenyegető vagy marcona. A tevékenységük csupán arra korlátozódott, hogy sorra kinyitogatták előttük az ajtókat. A bejáratnál éppúgy, mint aztán a lépcsőház bármelyik emeletén.

Mindazonáltal a legnagyobb meglepetés a teraszon érte őket. Eléjük sietett ugyanis egy szálfa termetű, jóvágású, izmos és meglehetősen karakteres férfi, akiről az derült ki, hogy ő az a híres-hírhedt Dariosz kormányzó. Pedig a Fejedelemségben az a hír járta róla, hogy egy szánalmas pojáca, egy nyeszlett kis penészvirág, aki még csak írni-olvasni sem tud, annyira ostoba. Ilyen tartalmú gúnyversek tucatszám forogtak közszájon Darioszról. A nagyobb vásároknak pedig kedvelt műsorszáma volt, amikor a mutatványosok vitriolos, sőt néha egészen obszcén stílusban adtak elő bábjátékot Osmosis első emberéről, aki egyedül még a valagát kitörölni sem képes, ehhez is a népgyűlés szavazatainak többségére kell támaszkodnia.

– Foglalj helyet, tábornok – mutatott a kormányzó az ötödik székre, és intézkedni akart, hogy Bójer tengerésztiszt is leülhessen, de Frommeldrup leintette:
– Ő majd itt áll mellettem.

Az alvezér újból csak a bajszát rághatta bosszúsan, de aztán ráébredt, hogy érthető a tábornok döntése. Ha itt valamiféle összetűzésre kerül sor, akkor két ülő norling parancsnoknál mégiscsak jobb, ha az egyikük áll, és azonnal fegyvert tud rántani, ha szükséges, nem pedig a feltápászkodással pazarolja a drága idejét.

– A szükséges udvariassági köröktől megkímélném mindannyiunkat – közölte Dariosz, amint elfoglalta helyét az asztalfőn. – Inkább felsorolnám a tényeket, és akkor valóban gyorsan tudunk haladni, ahogy azt a követem ígérte neked, tábornok.

Baskír szolgálatkészen fordított.

– Legyen így – bólintott szúrós tekintettel Frommeldrup.

– A Szigetvilág és az északi part egyes norling államai háborús szövetséget hoztak létre, mégpedig azzal a céllal, hogy Osmosis Köztársaságot leigázzák – közölte szikáran Dariosz, mindvégig a tábornok szemébe nézve. – Ezt mind jól tudjuk, kár erről vitát nyitni, vagy netán tagadni a nyilvánvalót.

– Nem is rossz teljesítmény a kémeidtől, kormányzó – mosolyodott el Frommeldrup. – Kérdés, hogy nincs-e túl késő ahhoz, hogy ezt a felismerést hasznosítani tudd a védekezést illetően.

Erre Dariosz olyan magabiztosan és teátrálisan tárta szét a kezeit, hogy Attila legszívesebben csettintett volna.

– Ugyan hogy lehetne késő bármit is tennie annak az államférfinak, akinek országát az egy igaz Isten fogadta a védőszárnyai alá? – ájtatoskodott somolyogva a kormányzó. – Tudom, most azt hiszed, hogy a nyugatról támadó hadak már rég a sziklafalainkat ostromolják a sziget túlvégében, de el kell keserítselek, tábornok. Az a sereg már nem létezik. Az egy igaz Isten elpusztította a hajóikat mind egy szálig.

– Aztán hogy csinálta ezt a te istened? – érdeklődött gúnyos pökhendiséggel Frommeldrup.

– Nagyjából így… – kezdte a választ Dariosz.

Odafönn, a Golub fedélzetén Szubotáj üzembe helyezte magát:
– Na, csakhogy itt tartunk! – nyögött fel megkönnyebbülve. – Már majdnem elaludtam.

– Hallgass már! – intette le Oleszja. – Koncentráljunk a végszóra!

A kormányzó az egyik kezét az ég felé nyújtotta, a másikkal a tengerre mutatott, és közben így szónokolt:
– Alázatosan kérem az egy igaz Istent, Osmosis védelmezőjét, hogy mutassa meg, mi jár annak a hajónak, amelyik a szigetünkre merészel támadni!

A következő pillanatban egy élénksárga csík jelent meg az égen, mint valami különös, egyenes villám, és úgy csapott le a Kardhalra, hogy az egyből lángba borult. A Vámház teraszáról jól kivehető volt, ahogy a katonák beugrálnak a vízbe, hogy odaúszhassanak a legközelebbi hajóhoz.

– Már nincsen vezérhajód, tábornok – nyomatékosította az asztal fölé hajolva Dariosz. – És mindez csak egy szavamba került. Elhiszed immár, hogy a Neridea szigetéről útnak induló flotta is megsemmisült, vagy szolgáljak újabb bizonyítékkal?

Frommeldrupot annyira megdöbbentette a látvány, hogy nem volt képes időben válaszolni. A kormányzó tehát újra az égnek emelte a kezét, de most rövidebb üzenetet küldött:
– Még mindig nem értik, Istenem! Még mindig támadni akarnak!

A Golub fedélzetén Szubotáj elgondolkodva csóválta meg a fejét:
– Meg kell mondjam, ez az „Isten” a legabszurdabb hívójel, amit valaha kiosztottak nekem.

Hátborzongató csattanás jelezte a plazmasugár újbóli célba találását, és mire a hanghatás odaért a Vámház felső teraszához, a tengeren már lángokban állt a következő hajó, amelyről ugyanúgy ugrált vízbe a kétségbeesett legénység, mint a Kardhalról.

– Azt gondoltad, hogy egy nagy szövetség erős tagjaként hajózol be ma éjjel Osmosis kikötőjébe, tábornok – szólalt meg drámai hangon a kormányzó. – Csakhogy ennek a szövetségnek ma már nem létezik semmilyen erős tagja, mégpedig azért, mert az egy igaz Isten mindig is meg fogja védeni a legkedvesebb szigetét. Azt javaslom, ne kényszeríts újabb próbára, tábornok. Inkább fordulj vissza a hadaiddal az északi part felé. Nem is gondolnád, milyen nagy szükség lenne most a katonáidra Rőtvárban.

– Mire célzol? – kérdezte Frommeldrupp.

– Mondd csak, nem tűnt fel nektek, hogy a Hercegség seregei nem követik a hajórajotokat?

– Tudjuk, hogy jelentősen lemaradtak, de hát azoktól a hitvány haszonlesőktől nem is vártunk mást – sziszegte undorral az arcán a tábornok, és bizonyára csak az exkluzív környezet miatt nem köpött a földre. – A hercegségiek mindig is ilyenek voltak. A harcban nem szeretnek osztozkodni, viszont a hadizsákmányon annál inkább!

– Igazad lehet – ismerte el Dariosz –, legalábbis erre utal, hogy most igencsak komoly hadizsákmányt néztek ki maguknak. Rőtvárat, meg tán az egész Fejedelemséget.

– Mit beszélsz? – kérdezte fogcsikorgatva Frommeldrup.

– Megértem, hogy most csalódott vagy Osmosis kapcsán, tábornok. De hamarosan be fogod látni, hogy nem kell vert seregként hazakullognotok. Sőt! Te vezetheted azt a haderőt, amelyik magát a fővárost fogja megmenteni, így hát nem vesztesként fogsz Rőtvárba bevonulni, hanem a legdicsőségesebb felszabadítóként.