– Hej, pedig hogy készültem arra a színházi estére! – csóválgatta a fejét Imre. – Az előadás előtt egy héttel elővettem és lekeféltem a legjobb öltönyömet – újságolta, majd elnevette magát.
– Ezen meg mi a csudát vigyorogsz? – kérdezte Ákos. – Helyesen tetted, biztosan ráfért, elvégre jó sokáig állhatott a szekrényedben. Én legalábbis az idejét sem tudom, mikor láttalak utoljára öltönyben.
– Hát csak azt nevetem, pupák, hogy milyen fellengzősen bírok fogalmazni az egy szál öltönyömmel kapcsolatban – magyarázta Imre. – Az iskolai vizsgáim óta vigyáznom kellett a kondíciómra, mert tudtam, hogy ha kihízom az egyetlen öltönyömet, akkor nagy bajban leszek, ha közbejön egy esküvő, egy keresztelő vagy bármi más jeles alkalom.
Most már Ákos is elmosolyogta magát, majd elgondolkodva megjegyezte:
– Nem rossz módszer, csak az a kár, hogy nem tudod két kötetben kiadni „Imre-féle öltönyös fogyókúra” címen, pedig, amint a mellékelt ábra mutatja, igencsak hatékony. Egy egész vagyont kereshetnél vele.
– Nem örülnék neki – fintorgott Imre. – A módszer népszerűsítése tudniillik a módszer halálához vezetne. Mert képzeld csak el, ha keresnék egy szakajtó pénzt, utána már annyi öltönyt vehetnék magamnak, hogy gardróbot lehetne velük rekeszteni, viszont akkor már egyáltalán nem ügyelnék arra, nehogy pocakot eresszek, így végül saját magam lennék a módszerem legjobb ellenreklámja.
– Na jó, most már térjünk vissza a színházi estéhez, mert kezdem magam úgy érezni, mintha az úri szabók és fitneszedzők rendes évi közgyűlésén ülnék – türelmetlenkedett az Almási fiú.
A barátja arca kissé elkomorult. Kortyolt egy nagyot a már egyre langyosabb forralt borból, aztán belekezdett a történetbe:
– Szóval, kicsíptem magam. Öltöny, nyakkendő, szolid kis virág a gomblyukban, díszzsebkendő, ahogy azt kell, és elindultam a randevúra. Legalábbis én azt hittem, randevúról van szó, de csakhamar be kellett látnom, hogy tévedtem. A randevúnak ugyanis, mint közismert, az a legfőbb jellemzője, hogy mindössze két ember hivatalos rá.
– Nem értelek – pislogott Ákos a pohara mögül. – Azt hitted, mindössze ketten lesztek a nézőtéren? Valami kezdő színdarabíró bemutatójára vettél jegyet a stúdiószínházba, vagy mi a helyzet?
– Nem a nézőtérről beszélek, arany drága barátom – emelte fel a mutatóujját Imre. – Arra utaltam, hogy már a találka helyszínén is legalább tucatnyian gyülekeztünk. Mint kiderült, Dóri évfolyamtársai is szerették volna megtekinteni az előadást, és könnyen beláthatod, hogy egy nagy csapat harsány egyetemista körében nem igazán domborodik ki egy úgynevezett randevú intimitása.
– Nos, ez valóban pech – ismerte el Ákos. – De vajon véletlenül alakultak így a dolgok, vagy Dóri szándékosan szervezte így, hogy ezzel is jelzést küldjön feléd, miszerint semmi esélyed?
– Hát ez az! – emelte fel a mutatóujját Imre. – Ha tudnád, hány álmatlan éjszakán keresztül töprengtem én ezen!
– Miért nem kérdezted meg tőle az igazat?
– Természetesen megkérdeztem. Először humoros évődés formájában, aztán pedig komolyan is. Mindkétszer azt bizonygatta, neki semmi része nincs a dolgok ilyetén alakulásában, csakis a véletlen játszott szerepet. Csakhogy én úgy okoskodtam magamban, hogy ha Dóri nem akart megbántani, azért rendezte el, hogy ne lehessünk kettesben, akkor ezt úgysem fogja bevallani, hiszen az már egyenértékű lenne a kikosarazással. Nincs igazam?
Ákos végigfuttatta gondolatban a barátja szavait, és kénytelen volt igazat adni neki:
– Van abban logika, amit mondasz – ismerte el, majd keserűen megjegyezte: – Jómagam is úgy vagyok vele: világéletemben ezt bírtam legkevésbé elviselni a szerelmi csatározások során. Ezt a folytonos kínkeserves bolyongást a női gondolkodás kiismerhetetlen labirintusában. És sehol egy útjelzőtábla, sehol egy mohos fa, az iránytű mutatója meg csak forog körbe, mint a ventilátor lapátja.
– Hinnye, de poétikus lettél a forralt bortól – csettintett Imre.
Ákos tettetett sértődöttséggel válaszolt:
– Én mindig is poétikus lélek voltam. Ha tudni akarod, már gimnazista koromban megpróbálkoztam a versírással.
– Én is – vallotta be Imre.
– Te nem is jártál gimnáziumba.
– Nem is a gimnáziumról beszélek, hanem a versfaragásról.
– Csakugyan megpróbálkoztál vele? – csodálkozott el Ákos. – Nahát, ezt nem hittem volna rólad. Úgy látszik, hogy ez minden kamasz életében előfordul.
– Én nem a kamaszkoromról beszélek, te ütődött, hanem Dóriról, nem világos?
– Ja, hogy Dórihoz írtál verset?
– Nem róla beszélgetünk immár másfél órája?
– Jó, azért le ne nyelj már keresztbe’, drága barátom – nevette el magát az Almási fiú. – No, mesélj! Hogy fogadta?
– Sehogy, mert nem mutattam meg neki – ismerte be Imre. – Tudod, az úgy történt, hogy azon a bizonyos napon vettem magamnak egy üveg bort. Az is magányos estének ígérkezett, mint az összes többi, de úgy emlékszem, valami futballmeccs volt a tévében, ezért vettem a bort. Meg még két csomag ropit is.
– Még két csomag ropit is? Nem mondod! – csapott a térdére vigyorogva Ákos. – Öregem, te aztán tudsz mulatni!
– Várjál már, hát a legjobb rész még most következik! – emelte fel a mutatóujját Imre. – Szóval, megittam az első pohár bort, és valahogy támadt egy olyasfajta érzésem, hogy tudok verset írni.
– Ez ismerős szindróma – bólintott Ákos. – Emlékszem, az egyik rokonunk, amikor megivott egy üveg bort, az a kényszerképzete támadt, hogy ő gyönyörűen tud énekelni…
– Ha folyton közbevágsz, soha az életben nem fogod megtudni, hogyan kell verset írni – figyelmeztette a barátját Imre, de már ő is nehezen tudott mesélni a folytonos nevethetnéktől. Mindenesetre megpróbált lecsillapodni, és így folytatta: – Szóval, az első pohár bor után megszállt az ihlet. Papírt és ceruzát ragadtam, meg még radírt is, mert akkor még úgy sejtettem, életem első verse valószínűleg nem fog rögtön hibátlanra sikeredni. No, később aztán már nem voltak efféle aggályaim! Ahogy fogyott a bor az üvegből, egyre sűrűsödtek a sorok a papíron, és egyre nagyobb költőnek éreztem magam. Három-négy versszak után már szinte lenézően tekintettem a szakma jeles képviselőire. Ugyan mi ebben a nehéz? Kell hozzá egy papír, egy puha ceruza és egy radírgumi. Filléres befektetés.
– No meg egy üveg bor – vihogott Ákos az asztal túlvégén.
– Azt úgyis fizeti az írószövetség – hahotázott ideát Imre, aztán így folytatta: – Nos, miután elfogyott a bor a palackból, én már annyira magabiztos lettem, hogy elhatároztam: a hátralévő időkben ebből fogok megélni. Emlékszem, azonnal postára akartam adni a csodás költeményt, de aztán ráébredtem, hogy éjfél felé valószínűleg már nem tart nyitva egyetlen postahivatal sem, így hát másnapra halasztottam a kézbesítést, és inkább lefeküdtem. No, amikor felébredtem, és felültem az ágyamban, az első pillantásom a kéziratra esett. Izgatottan elolvastam, és aztán hálát adtam a Teremtőnek, hogy nem küldtem el. Mit mondjak, felváltva sírtam és nevettem a „művem” sorain.
– Nem tudnál idézni belőle néhány tanulságos részletet? – kérdezte sóváran Ákos.
– Szó szerint már nem – csóválta meg a fejét Imre. – De arra emlékszem, hogy az első pár versszakra még nagyon rányomta a bélyegét a tévében zajló futballmeccs. Nyilván a bor hatása lehetett, hogy azt képzeltem, egyszerre kétfelé is tudok figyelni. Valami olyasmivel kecsegtettem Dórit, hogy én majd hosszan fogom őt szöktetni – révedt a múltba Imre, miközben a barátja az asztalra borult, és fuldokolni kezdett a nevetéstől. – Amikor pedig odaértem ahhoz a rímpárhoz, hogy „Almási lány – silány”, összetéptem a papírt.
– Azzal akartad meghódítani szíved hölgyét, hogy silánynak nevezed? – csodálkozott el Ákos.
– Természetesen nem – szögezte le Imre. – Az ominózus sorok valahogy így hangzottak: „Ó, te drága Almási lány / Melletted mindenki más csak silány”.
