– Már megint reklám… – állt fel bosszúsan a tévé elől Gergő egy vasárnap esti családi filmnézés közben.
– Na igen, következnek a vakítóan fehér fogsorok, meg a korpamentes hajak – jegyezte meg ironikusan Dóri. – Nem figyeltétek még meg, hogy a reklámokban mindig csak kisportolt férfiak, csinos nők és boldog családok szerepelnek?
– Csakugyan – mondta elgondolkozva Hugi, mint akit a nővére most ébresztett rá egy furcsa törvényszerűségre. – Vajon miért van ez? – tette fel a kérdést, és közben édesapja felé fordult.
Almási Károly nagyot sóhajtott:
– Be kell vallanom: fogalmam sincs, kislányom – felelte. – Ha én értenék a reklámhoz, akkor minden bizonnyal már rég gazdag ember lehetnék.
Ezután műsorajánló következett, a média éppen aktuális sztárocskáival.
– No és ezek a bulvár-percemberkék! – folytatta a finnyáskodást Dóri. – Ezek is mind tökéletesek, még egy szeplő sincs az arcukon, vagy ha van is, hát rögtön kikiáltják a szexepiljüknek. Néha igazán mutogathatnának magunkfajta hús-vér embereket is.
Végszóra egy olyan interjú beharangozója következett, amelyet a magyar blues zene műfajának királyával, Deák Bill Gyulával készítettek, mégpedig a hatvanadik születésnapja alkalmából.
– No látod, hugicám, máris teljesült a kívánságod – jegyezte meg Ákos. – Végre itt van valaki, aki nemhogy nem percemberke, hanem még sztárnak is joggal lehet nevezni, ráadásul olyannyira hús-vér ember, hogy még testi fogyatékossággal is rendelkezik.
Öcsi, aki kevéssé volt járatos a blues zene világában, rákérdezett, miféle testi fogyatékosságra célzott az imént Ákos.
– Deák Bill Gyula még kisgyerekként elvesztette az egyik lábát – tájékoztatta a bátyja. – Ha jól tudom, tízéves forma kisfiú lehetett akkoriban. Egy orvosi műhiba miatt jutott erre a sorsra. Pedig úgy hírlik, futballistának készült, és állítólag nem kis tehetsége volt ehhez a sporthoz.
– Lehetséges, hogy labdarúgóként is sokra vitte volna – szólt közbe anya –, de akkor talán sohasem derült volna ki, micsoda őserő rejtőzik a hangjában.
– Bizony, nem kevés olyan énekes van, akit valamilyen testi fogyatékosság terel a zenei pályára – bólogatott a családfő. – Gondoljunk csak például Stevie Wonder, Ray Charles vagy Andrea Bocelli esetére. Mindannyian vakok.
– Az én kedvencemet is egy baleset segítette hozzá, hogy rátaláljon, milyen sorsot szánt neki a Gondviselés – mondta Dóri, és nem rejtette véka alá, hogy Julio Iglesiasra gondol. – Érdekes, hogy ő is futballistának készült, akárcsak Deák Bill Gyula. Nagyon tehetséges kapusnak tartották. Éppen csak bekerült a Real Madrid felnőtt csapatába, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett. Három éven át ápolták kórházban. Az orvosok nem is igazán bíztak a felépülésében, eleinte úgy vélték, az is kész csoda lesz, ha valaha a saját lábára tud állni. Aztán egyszer csak, ha nagyon lassan is, de elkezdett javulni az állapota. Mialatt a kórházi ágyat nyomta, hogy a kézügyességét visszaszerezze, gitárt ragadott, és a saját szórakoztatására elkezdte pengetni. Végül ez a kényszerűségből támadt hobbija tette világsztárrá. Kitanulta a hangszer csínját-bínját, elkezdett dalokat szerezni, szövegeket írni, pár évvel később pedig megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált, és az első latin szupersztár lett. Fénykorában milliószámra adták el a lemezeit világszerte.
– Én tudok egy ennél meghökkentőbb történetet is – mondta Ákos. – Anélkül, hogy az imént emlegetett sztárok emberi és művészi nagyságát megkérdőjelezném, azt kell mondanom, egyikük példája sem ér fel az enyémmel, amelyikben egy dobos szerepel. A doboláshoz, ha valamelyikőtök netán nem tudná, elvileg négy végtag szükségeltetik. Nos, akiről én beszélek, két lábbal és egyetlen karral működteti ezt a hangszert.
– Egy dobos, akinek csak egy keze van? – kérdezte hitetlenkedve Öcsi.
– Úgy bizony, egy dobos, akinek csak egy keze van – bólintott Ákos. – A történet valamikor a hetvenes évek végén kezdődött. Alakult Angliában egy rockzenekar. Magyarra fordítva Foltos Leopárdnak nevezték magukat. Meglehetősen fiatal srácok alkották a tagságot, a dobosuk, akit Rick Allennek hívtak, mindössze tizennégy éves volt, amikor csatlakozott a csapathoz. Nos, teltek az évek, és egyszer csak felragyogott a zenekar szerencsecsillaga. Kezdett beérni a sok munka, a rengeteg próbálás, dalszerzés gyümölcse. Felfigyelt rájuk egy hanglemezkiadó, és nemsokára eléjük tette életük első lemezszerződését.
Aztán, ahogy ez már lenni szokott, országos turnék következtek, s a fiúk egyszer csak azt vették észre, hogy egy-egy koncertkörúton már nem is ők az előzenekar, hanem ők a fő műsorszám, és a plakátokon a Foltos Leopárd neve díszeleg az első helyen. Örültek a sikernek, de nem elégedtek meg vele. A fejükbe vették, hogy meghódítják Amerikát is, és az elkövetkező években ez is sikerült nekik. A nyolcvanas évek elején már úgy emlegette őket a szakma, mint a poluláris rockzene zászlóvivőjét.
– Ha jól sejtem, ekkor ütött be a krach – szólt közbe Gergő.
– Jól sejted – bólintott Ákos, majd így folytatta: – Nos tehát, az öt fiú ott állt a világsiker küszöbén, amikor bekövetkezett a tragédia. Rick Allen, a dobos autóbalesetet szenvedett, amelynek során elvesztette a bal karját. És most jön az a momentum, amitől nem szokványos ez a történet. Merthogy az ember azt hinné, a másik négy srác ekkor, szinte magától értetődően, új dobost keresett a csapatba. De nem ez történt. Kijelentették, hogy csakis Rickkel tudják elképzelni a zenekar jövőjét, ezért készíttettek számára egy speciális dobfelszerelést, amelyet mindenféle pedálok és áttételek segítségével három végtaggal is lehetett működtetni. Ezzel a gesztussal kirángatták balesetet szenvedett barátjukat az apátiából. Rick összekapta magát, és másfél évnyi fogcsikorgató küzdelem árán megtanult három végtaggal dobolni.
– Valóban nem lehetett könnyű – bólintott a családfő. – Magam is ismerek olyan embereket, akik egy-egy súlyos baleset után, végtelen sok szenvedés és küzdelem árán, hatalmas lelki erőről téve tanúságot, újra fel tudták építeni magukat, és visszanyerték a beszéd vagy a járás képességét. Mélységesen tisztelem is őket érte.
– Rick Allen példája számomra még ezeken is túl van – jelentette ki Ákos. – Ha valaki három végtaggal próbál meg dobolni, az bizonyos szempontból nem hasonlítható össze azzal, mint amikor egy ember a járását próbálja újra felépíteni. Járni ugyanazzal a két végtaggal kell, mint a baleset előtt. Többnyire ugyanazokat a mozdulatokat kell újra begyakorolni, amik valaha működtek, és amiknek a nyoma mind-mind ott van az idegrendszer, az izmok meg az agy eldugott zugának mélyén… Szó sincs róla, hogy fitymálni óhajtanám mindazok teljesítményét, akik gyakorlatilag a semmiből újra megtanulták járásra használni a lábaikat, minden átkozott nappal egy-egy mákszemnyi mozaikot hozzátéve a hajdani nagy egészhez. De dobolni újra megtanulni, három végtaggal csinálni azt, amit addig éveken át néggyel műveltem, átadni a lábaimnak azt, amit valaha a bal karom csinált, és aminek minden sejtemben ott a kitörölhetetlen nyoma… ez számomra felfoghatatlan és egyszerű szavakkal kevéssé méltatható teljesítmény.
– Azért a zenekar többi tagjáról se feledkezzünk meg – szólt közbe Julika. – Mert ha jól értem, ezek a fiúk ott álltak az igazi világsztárság küszöbén, de egy sem akadt közülük, aki a hírnevet, a csillogást, a pénzt többre tartotta volna a barátságnál.
– Meg is lett a jutalmuk – mondta Ákos. – Másfél év kihagyás után százezres közönség előtt adtak koncertet, mégpedig természetesen Rickkel, a régi dobosukkal, aki három végtag birtokában bizonyította, hogy a lehetetlen nem létezik. Ettől kezdve a közönség és a szakma óriási szimpátiája övezte azt a zenekart, amelynek tagjai példát mutattak barátságból, összetartozásból és emberségből.
