Osmosis – 22. fejezet

Az erdőbe érve Mario ugyan visszavett a sebességből, ám az előtte keresztben fekvő nő egy idő után egyre keservesebben kezdett nyöszörögni. A fiú maga is belátta, hogy nem lehet túl komfortos érzés ebben a pózban utazni, nem is csodálta hát, hogy amikor még jobban lelassított, akkor a cseléd lecsusszant a ló hátáról, és megragadta a kantárt.

– Majd én vezetlek, úrfi – ajánlotta fel. – Tudok egy helyet a patakná, ahun még halat is foghatunk, oszt lesz mit ennünk.

– Az jó lesz – egyezett bele Mario. – Mellesleg: hogy szólíthatlak? Mi a neved?

– Emi – nézett fel a cseléd a fiúra, és hálálkodni kezdett, amiért kimentette az átkozott részeges latrok karmai közül.

– Szót sem érdemel, minden nemes lovag így cselekedett volna – intett nagyvonalúan Mario, mert úgy sejtette, bizonyára nem lehet kellemes a nő számára a megaláztatásairól beszélni. Aztán ő is bemutatkozott, és megkérdezte: – Milyen messze van az a patak, amelyet az imént említettél?

– Mingyá ott vagyunk – nyugtatta meg Emi. – Én mán alig várom.

Hamarosan kiderült, miért is vágyik annyira a patakpartra a nő. Egy zúgónál villámgyorsan fogott három kisebb fajta halat; kettőt a szoknyája szélének segítségével, egyet meg puszta kézzel. Kidobálta őket a partra, a többit Marióra bízva, ő meg kicsit lejjebb haladt a mederben, és hamarosan egy csokornyi furcsa növénnyel tért vissza.

– Eztet kéne rátenni a sebeimre – magyarázta. – Segítenél, úrfi? Nagyon hálás vónák.

Mario éppen a tűz csiholásával volt elfoglalva, de ez a tevékenység némi késedelmet szenvedett, mert mire hősünk kettőt pislogott, a nő már le is dobálta a ruháit, leterítette őket a fűre, aztán hasmánt ráfeküdt.

– Szó, ami szó, elég rendesen vöröslenek a sebeid – ismerte el nagyot nyelve a fiú.

– Égnek is piszkosú – panaszolta Emi. – A leveleknek a fonákjával kék ráteregetni eztet a pár ágacskát a sebekre, oszt menten jobban leszek. Hónapra mán fel is tudok űni a lúra az úrfi mögé.

Mario készségesen végrehajtotta a kérést, aztán pedig visszatért a tűzrakáshoz és a halak felnyársalásához. A következő időszak kedélyes sütögetéssel és falatozással telt el, meg persze azzal, hogy a fiú lopva folyton a cseléd formás idomain legeltette a szemét. De aztán erőt vett magán, és nagy komolyan így szólt:
– Tovább kell indulnunk. Kellene valami biztonságos szállást találnunk, mire leszáll az éj.

– Azon csöppet se aggódj, úrfi – dobta a parázsra az utolsó halszálkákat Emi. – Tudok a közelbe egy kis barlangot, ketten pont megférünk benne.

– Negatív – vágta rá Mario, majd látva, hogy ezt a kifejezést kicsit sem érti a nő, bővebben is elmagyarázta: – Lehet, hogy már a nyomunkban vannak a faludbeliek. Talán egyesek azt is látták, hogy az erdő felé menekültünk. Arról nem is beszélve, hogy láthatóan nem először jársz itt, tehát aki ismer téged, az tudni fogja, hogy hol keressen. Pont ilyen hely lehet a kedvenc kis barlangod is. Ott tehát semmiképp sem szállhatunk meg, különben reggelre már foglyok leszünk mindketten.

Emi nagy szemeket meresztett erre az okfejtésre:
– De hát nem te vónál a Sebezhetetlen, úrfi? A kocsmába is így szólított az az átokfajzat gazdám. Vagyis hát… mostantú te vagy a gazdám, gondolom… Na mindegy, úgyse mernek azok utánunk gyünni.

– Én nem vagyok ebben olyan biztos. Ha híre megy a környéken, hogy errefelé ólálkodik a Sebezhetetlen, akkor biztosan akad majd vállalkozó szellemű katona, aki megpróbál foglyul ejteni. Lehet, hogy valahol máris készülnek csapdát állítani nekem… Vagyis nekünk, mert nyilván a régi gazdád sem vette jónéven, hogy csak úgy megszöktettem a csinos kis cselédjét.

– De hát én aztat hallottam, hogy még a katonák se bírnak tevéled, akkor ki merne utánad gyünni a sűrű erdőbe?

– Tudod, Aranygázló környékén már azt beszélték a népek, hogy én vagyok a Kevélység Démonának evilági helytartója. Gondolod, hogy nem akad senki, aki fenné rám a fogát?

Mariónak a saját borús szavairól eszébe jutott néhány óvintézkedés, amelyet feltétlenül szükségesnek tartott meghozni, így hát mélyen a nő szemébe nézett, de olyan komoly tekintettel, hogy Emi kissé meg is ijedt tőle, és így szólt:

– Figyelj most rám jól. Amíg leérünk a tengerpartig, számtalan veszély leselkedhet ránk. Mostantól nevet kell változtatnunk, ez legyen az első szabály. Felejtsd el a Mariót, szólíts a másik nevemen, ami a Vialli. Ezt még nem ismeri senki a fejedelemségben. Én pedig téged Emmának foglak hívni, rendben van? Meg tudod ezt jegyezni?

Emi, vagyis most már Emma hevesen bólogatott.

– A második szabály – folytatta Mario Vialli –, hogy ha csak nem feltétlenül szükséges, nem megyünk emberek közé, igyekszünk elkerülni a falvakat, kisvárosokat, ez alól csak Királyrév lesz a kivétel, ahová igyekszünk. De úgy hallottam, Királyrév egy nagy kikötőváros, ott bátran elvegyülhetünk a tömegben, amíg hajóra nem szállunk.

A cseléd most már leplezetlen tisztelettel tekintett a megmentőjére. Milyen okos és meggondolt fiú! Micsoda komoly férfi a fiatal kora dacára! És közben milyen szégyellős!

Ez utóbbi gondolat nyomán a nő halványan el is mosolyodott. Mert hát érzékelte ám, hogy a fiú milyen vágyakozó pillantásokat vet az ő meztelen testére. És amikor eszébe jutott, hogy az imént csinos kis cselédnek nevezte, különös melegség öntötte el.

Vialli és Emma. Vialli és Emma – ismételgette magában, hogy jól meg tudja jegyezni, és úgy érezte, nagyon is kedvérevaló ez a párosítás.