A kis lengyel hálás mosollyal pillantott útitársnőjük felé, de diadalittas érzését kisvártatva egy felháborodott közbeszólás lohasztotta le.
– Ezt felejtsétek el! – harsogta az ártatlan feltaláló. – Nem engedem, hogy ilyen perverz dolgokra pazaroljátok el a találmányomat!
– Semmi gond, Bill. Van más választásod is – szólalt meg rövid szünet után csöndesen Kowalski. – Mégpedig az, hogy lefogunk, és megitatjuk veled az utolsó cseppig.
Morgannek egy pillanatra utálkozó grimaszba torzult az arca, és jobbnak látta, ha alaposan meghúzza a whiskysüveget. Néhány korty után újabb aggályaival állt elő:
– És mit gondoltok, a kis négernek nem fog feltűnni, hogy egyre szőrösebbek vagyunk?
– Egyáltalán nem – nyugtatta meg az ötletgazda. – Amikor itatni jön, hátat fordítunk neki…, esetleg lefekszünk és a szalmába fúrjuk az arcunkat. A többi részünket meg úgyis ruha fogja fedni.
– És ez szerinted egyáltalán nem lesz gyanús…
– Már miért lenne? – vette át a szót Rebecca. – Majomketrecbe zárt embereknek ritkán támad kaszinózásra kedvük.
– Na jó, az addig rendben is volna, de van itt más is – akadékoskodott tovább Morgan. – Ez a szállítási időpont kicsit furcsa, nem gondoljátok? Lehet, hogy elírták… Pont vasárnap este indítanának útnak egy rakományt?
– Azzal semmi gond nincs – csatlakozott lelkesen a meggyőzési akcióhoz Smily is. – A szállítási szakmában nincsenek szünnapok, pláne nem élőárunál. Ilyen rakománynál különösen precízen számítják ki az időpontokat – magyarázta tudálékosan az ex-halottszállító az élőáru-fuvarozás rejtelmeit. – Biztosan egy hajócsatlakozást kell időre elérniük New Orleansban. Bízhattok a véleményemben, sok évet húztam le a szállítmányozási szakmában, van tapasztalatom az ilyesféle csatlakozások területén – jelentette ki határozottan, mélyen hallgatva arról, vajon az általa fuvarozott hulláknak miféle csatlakozást kellett elérniük.
Billt azonban még mindig nem sikerült meggyőzni, egyre elkeseredettebben hangoztatta ellenérveit:
– De könyörgöm, nem gondolhatjátok komolyan, hogy a szállításnál nem lesz itt senki, aki felismer minket!
A kis lengyelnek erre is megvolt a válasza:
– Ki lenne itt? A néger srác biztosan nem halasztja este tízre az etetést. És azt is nehezen tudom elképzelni, hogy Mr. Al-tarabulsi csupán azért szakítja meg a víkendjét, hogy lássa, amint a rakodók felgurítanak egy gorillákkal teli ketrecet egy teherautó platójára. Egyébként is szó szerint azt mondta búcsúzóul, hogy majd hétfő reggel találkozunk…
Mindnyájan várakozással telve bámulták a teljesen vétlen feltalálót, aki egyelőre zavartan vakargatta a fejét, ami nála a bizonytalanság legbiztosabb jele volt
Egy idő után imbolyogva felegyenesedett, majd beleegyezése jeléül egyetlen határozott mozdulattal lehúzta az ingét.
– Rám aztán nem kell sok kutyasampont elpazarolni! – mutogatta büszkén szőrös mellkasát, mintha ez az adottság valami csodálatra méltó érdem lenne.
– Na csakhogy sikerült végre a tettek mezejére lépnünk! – kiáltott fel Rebecca, és elszántan előkapta a hajbalzsamos flakont a táskájából. – Igyekezzünk, mert minden percnyi szőrnövekedés számít! – azzal hozzálátott selyemblúza kigombolásához.
A fiúk már kezdték azt remélni, hogy egy ígéretes sztriptíz fog némi színt vinni rabságuk unalmas óráiba, de cellatársnőjük határozott hangon utasította őket, hogy forduljanak el. Kicsit később, hogy némileg enyhítse az izgalmukat, önironikus monológba kezdett:
– Bakfiskoromban nem hittem volna, hogy valaha örülni fogok neki, milyen kicsik a melleim. Ha Samantha Foxhoz hasonlatos kebelcsodaként üldögélnék itt, valószínűleg egyből kiszúrnának, mert tudtommal nősténygorillák között ritka az ilyesmi.
Aztán megkérte Billt, hogy legyen olyan szíves bekenni és bevizezni a hátát. A vétlen feltalálónak ezen intim aktus nyomán ismét remény költözött a lelkébe: „azért mégiscsak jelent valamit, hogy engem kért meg!” – ábrándozott boldogan, s közben újból bekente a fejét is a kutyasamponnal.
– No, ez éppen ki volt számolva – állapította meg az üres flakont mustrálgatva Smily, miután végeztek a kezeléssel, és visszavették ruháikat.
– Mindannyian érzitek a zsibongást? – tudakolta aggódva a vétlen feltaláló, majd megkönnyebbülve vette tudomásul a sűrű bólogatásokat. De nem tartott sokáig a nyugalma, mert hirtelen egy szörnyű felfedezés hatolt el a tudatáig:
– Rebecca! De hiszen te szőke vagy!
– Legalábbis szőkésbarna… némi jóindulattal – nyögte ijedten Kowalski is.
– Márpedig szőkésbarna gorillák nincsenek – jelentette ki Smily olyan hangon, mintha valami zoológiai szenzációt közölne éppen.
– Tulajdonképpen vörös az eredeti színem – magyarázta Rebecca a táskájában kotorászva –, a hajam csupán festett szőke…
– Sajnos vörös gorillák sincsenek – informálta Johnny sajnálkozva. – Magácskát ezzel a színnel legfeljebb orángutánnak lehetne nézni… – vigasztalta tapintatosan az egyébként csöppet sem elkeseredett hölgyet.
– Csak semmi aggodalom, fiúkák! – kiáltotta diadalmasan szőke hősnőnk, s közben egy nagy flakon fekete hajfestéket rántott elő a nesszeszeréből. – Ez bőven elég arra, hogy tetőtől talpig befessem magam!
