Négyen utaztak az autóban: John vezetett, mellette a kis lengyel ült, hátul pedig Morgan foglalt helyet Rodrigó társaságában. Rodrigó egy hatvan év körüli néger férfi volt, Kowalskiék a nicaraguai polgárháború idején a bostoni kikötőben találtak rá. Egy tábla függött a nyakában, amelyről leolvasható volt a neve, valamint hogy Nicaraguából menekült, továbbá az a két legfőbb tulajdonsága, hogy süketnéma és nagyon éhes. Ez utóbbi problémáján tartósan tudtak segíteni, hiszen először is megetették, a későbbiekben pedig munkát adtak neki. (Rodrigó azóta is a Kowalski és Társa cég megbecsült – bár illegális – alkalmazottja.) Az előbbi gondot viszont már nem tudták orvosolni, hiszen egyikük sem értette a spanyol süketnéma jelbeszédet. Az évek során kialakult közöttük egy sajátos mutogatós nyelv, amely csupán a legszükségesebb mondanivalókra szorítkozott.
Rodrigó egyébként hihetetlenül alacsony igényű emberke volt. Őszinte hálát érzett „megmentői” iránt, így aztán a kosztért és szállásért, amit Kowalskiék nyújtottak neki, minden munkát elvégzett, amit rábíztak. Gondozta az ebeket a cég kutyatelepén, segített rakodni az áruterítésnél, sőt, az egyik legfontosabb bizalmi munkát is ő végezte: a város kutyakozmetikáinak hulladékkonténereiből ő gyűjtötte össze a kiürült, eredeti, Pam Pootz feliratú flakonokat, melyek elengedhetetlen kellékei voltak a hamisítási tevékenységnek.
Ezek után azt hiszem érthető, hogy Kowalskiék annak idején elfelejtették tájékoztatni arról a körülményről, hogy Nicaraguában véget ért a polgárháború, mert félő volt, hogy emiatt elveszítik a legolcsóbb munkaerőt, akivel valaha is összehozta őket a sors. Ez irányú aggódásuk azonban teljesen fölösleges volt, hiszen Rodrigó, ha tisztában is lett volna a történésekkel, akkor sem szándékozott volna hazatérni a szülőföldjére. Nem túlzottan meglepő, hogy csekély nosztalgiát érzett az iránt az ország iránt, ahol nem volt senkije, ahol annak idején koldusként tengette nyomorúságos, egyhangú napjait, és ahol legfeljebb olyankor költözött némi változatosság az életébe, amikor a szandinisták nyakig a földbe ásták, mert felbőszítette őket, hogy hősünk nem akart vallani a kormánycsapatok rejtekhelyéről.
Utazásuk fölöttébb optimista hangulatban kezdődött, s ez később csak fokozódott, amikor Rodrigó előhalászott kertésznadrágja hatalmas zsebéből egy üveg kókuszlikőrt. Bár ennek tulajdonképpen csak a teljesen vétlen feltaláló örült igazán, a Kowalski és Társa cég már kevésbé. Smily ugyebár sofőrként nem kóstolhatta meg a tejfehér italt, a kis lengyel pedig azért viseltetett fenntartásokkal a nicaraguai menekült zsákmányát illetően, mert az elmúlt évek során összegyűlt némi tapasztalata arról, hogy süketnéma alkalmazottja a Pam Pootz feliratú flakonokon kívül mi mindent szokott összeguberálni a kutyaszalonok szemeteskonténereiből.
Morgan ezzel ellentétben mindenféle finnyáskodás nélkül húzta meg az üveget, az első néhány korty után viszont szokatlanul utálkozó arckifejezést öltött.
Amikor levegőhöz jutott, viszolyogva megjegyezte:
– Én ezt nem bírom kísérő nélkül inni. Srácok, álljunk már meg valahol egy üveg whiskyért.
A Kowalski és Társa cég hallani sem akart róla, hogy ilyen alantas célok miatt késleltessék az expedíció sikerét. Később azonban mégis rövid pihenőre kényszerültek, ugyanis leszakadt a kocsi hátsó kipufogódobja. Ezt onnan lehetett tudni, hogy óriási csörömpöléssel húzták maguk után jó néhány méteren keresztül. Az ijesztő zajra mindannyian összerezzentek, ez alól – érthető okokból – csupán Rodrigó volt kivétel. Derék sofőrjük például annyira megijedt, hogy kis híján a szalagkorlátnak kormányozta az autót.
– Mi a nyavalyát csinálsz, Johnny? – korholta a beltag, miután megálltak az útpadkán. – Képes lennél elveszejteni minket, pont most, amikor az ígéret kapuja felé haladunk?
– Majd megtudnád, Tadeusz, ha te is tizenöt évet húztál volna le hullaszállítóként – morgolódott Smily. – Az emberre a frász jön, ha ilyen hülye zörejeket hall a háta mögül…
Rodrigó eközben sűrűn pislogva forgatta a fejét, mert fogalma sem volt róla, hogy mi képezi a probléma tárgyát. Később aztán hamar elmúlt a kezdeti tanácstalansága, ő volt az, aki elhárította a műszaki hibát. Kertésznadrágja egyik zsebéből előhalászott egy darab gatyagumit, s ennek segítségével ideiglenesen rögzíteni tudták a kipufogódobot.
Természetesen az első útba eső szolgáltatócentrumnál megálltak, hogy visszahegesztessék az elszabadult alkatrészt. Ezalatt Bill Morgan kívánsága is teljesült. Módja nyílott rá, hogy kísérőt szerezzen be az általa olyannyira megvetett kókuszlikőrhöz. Ez az idegenkedése a tejfehér, nőies italtól olyan fokú volt, hogy az út további részében kizárólag a whiskyt vedelte, sőt, Rodrigót is azzal kínálgatta. Szegény illegális bevándorló a későbbiek folyamán hiába mutogatta, hogy inkább a saját zsákmányát szeretné már végre megkóstolni, Bill minden alkalommal határozottan visszautasította a kérést.
A süketnéma nicaraguai egy idő után csöndesen beletörődött a dologba, már csak azért is, mert néhány korty whisky szép lassan álomba ringatta. Rövid idő múlva a teljesen ártatlan feltaláló is követte a példáját, de előtte gondosan elrejtette a kókuszlikőrt és a kutyasamponos flakont a feje alá. (A whiskyspalack rejtegetése ez idő tájt már értelmetlen lett volna, mivel ekkor már csupán az üveg visszaváltási díja képezett némi értéket.)
A kis lengyel ekkor, jó üzleti érzéke birtokában, fölfedezte, hogy milyen előnyös anyagi lehetőséget rejt magában a helyzet cégére nézve:
– Nézd csak, Johnny, ezek elaludtak. Most kellene megállnunk kajálni, akkor két adagot megspórolhatnánk.
Ezzel Smily is egyetértett, így aztán az első útba eső gyorsbüfénél a parkolóba kormányozta az autót.
