Mario lassan léptetett lova hátán a bámészkodó sokaságban. A népsűrűség már így is elég komoly volt a híd környékén, ám az olasz fiú úgy vette észre, hogy ez csak fokozódni fog, mert a folyó túlpartján, az Aréna irányából újabb tömeg látszott érkezni a vízpróba helyszínére.
Aztán megpillantott a híd közepén, a faállványzat közelében egy különös alakot, aki a tömeg fölé magasodott, de korántsem önerőből. Díszes ruházatban terpeszkedett egy trónuson, amelyet négy jól megtermett fickó emelt a vállára.
A furcsa alakú fejdíszt viselő idős ember láthatóan rövid utasításokat osztogatott a vízpróbát ténylegesen végző, szintén igencsak izmos szolgáknak, akik a szavai nyomán némileg lelassították a kerekek tekerését. Ezek a hatalmas kerekek azt a kötelet csavarták fel, amelynek végén valószínűleg a gúzsba kötött Baskír tartózkodott a víz alatt. Legalábbis Mario úgy okoskodott, hogy a kötél túlsó végpontján az öreg Tanító senyvedhet, az innenső végén parancsokat osztogató alak pedig bizonyára Zsatar főpap, Osmosis egyházának feje.
„Jaj, dehogyis senyved Baskír!” – javította ki magát gondolatban az olasz fiú, és megnyugtató érzésként az a bizonyosság suhant át az agyán, hogy ezek a beteg lelkű alakok bármit is akarnak művelni a derék öreg Tanítóval, nemsokára igen komoly meglepetésben lesz részük, akármilyen izmosak, és akármilyen tekintélyt parancsoló süveg is szerepel a fejükön.
Aztán hirtelen elterelődött a figyelme. Nem volt benne egészen biztos, de mintha néhány pillanatig ugyanazt a különös, búgó-zümmögő hangot hallotta volna, amely már ismerős volt neki arról a bizonyos éjszakáról, amikor kis híján leégett Osmosis főváros. Feltekintett az égre, de nem látott semmit. A következő percben pedig már nem is gondolt erre, mert észrevett a tömegben egy jól ismert arcot, amely nem másé volt, mint Zurabé.
Eközben a Golub pilótafülkéjében Szubotáj meglepetten konstatálta, hogy a kormányzó egyre magabiztosabban, ennek folyományaként pedig egyre növekvő izgalommal használja a vadászgép fedélzeti rendszerét.
– Azt a rohadt életbe, miket tud ez a csudaság! – ámuldozott Dariosz, és néha már a jobb kezének mind az öt ujja eltűnt a plasztikus kijelzőben.
– Miért, miket tud? – vetette oda a kérdést a tatár, mert kíváncsi volt, miféle újabb funkciókat fedezett fel Osmosis első embere, de közben szilárdan fogta a botkormány mindkét szarvát, mert egyre csak Raudona szavai jártak a fejében, és szeretett volna jelesre vizsgázni ebben a küldetésben, amely a vörös démon szerint sorsfordítónak ígérkezik az egész evilági emberiség életében.
– Elég, ha annyit mondok, hogy látom a tömegben Mariót? – harsogta diadalmasan a kormányzó.
– Te képes vagy felismerni az olasz fiút a feje tetejéről? – hüledezett Szubotáj.
– Azt nem mondanám, viszont felismerem a lova foltjait és minden díszes-míves lószerszámát és szerelékeit.
– Akkor jó. Már azt hittem, Mario barátunk fiatal kora dacára is olyan jellegzetes foltokban kopaszodik, hogy az felülnézetből is simán felismerhető…
– Már majdnem a hídhoz ért, csak kissé nehézkes lóháton haladnia a tömegben.
– Lóháton léptet a bámészkodók között? Mit ne mondjak, elég vakmerő dolog… De mi lenne, ha magát a vízpróbát követnéd figyelemmel? Hátha ott várhatóak az érdekesebb dolgok.
– Várjál, keresem…
Közben a tatár, mint jó katona, afféle feltételes reflexből fakadóan kimondta, bárki legyen is, aki hallja:
– A kívánt leereszkedési magasság, azaz 40 méter elérve. A Szigma-5 hatás alkalmazásához parancsra várok.
Dariosz e szavak hallatán úgy hajolt hátra a monitortól, mint aki most tér magához egy görbe éjszaka után:
– Te kivel beszélgetsz?
– Tudom is én… – vonta meg a vállát Szubotáj. – De hát ezt az utasítást kaptam. Gondolom, akik nyomon követik az itt történteket, maximálisan képben vannak, hogy minek kell most következnie, és főleg: mikor!
– Mi a vihar az a Szigma-hatás, ha nem vagyok túl indiszkrét? – firtatta a kormányzó.
– A Szigma-hatások eléggé sokrétűek – magyarázta a pilóta. – A modern kori hadviselésben mindazokat a befolyásolási technológiákat értjük alatta, amelyek kollektív módon hatnak egész embercsoportokra, legyenek azok katonák, lázadók, tüntetők, zavargók, vagy egyéb módon behatárolható gyülekezetek. Amire most engem utasítottak, az a Szigma-5 alkalmazása, amely a szelídebbek közül való.
– És mit tud ez az ötös fokozat?
– Ez nem fokozat, hanem besorolás. A fokozatokat másképp jelölik. Mivel én most nem kaptam meg a parancsban a fokozati meghatározást, ez azt jelenti, hogy saját hatáskörben dönthetek. Nekem kell felmérnem, hogy az esemény vagy a cselekmény folyamán milyen erősségű Szigma-5 hatást alkalmazzak.
– Na jó, most kezd számomra kínaivá válni az elbeszélésed – dőlt hátra legyintve Dariosz. – Lassan olyan leszel, mint Nihuc, lehetetlen belőled normális infókat kihúzni, például erről a Szigma-ötös akármiről.
– A Szigma-ötöst magunk között csak úgy hívjuk, hogy a tompító – mondta Szubotáj. – Képes egész komoly tömegekre is lecsillapító hatással bírni.
A kormányzó arca, amelyen az imént még az érdektelenség jelei tükröződtek, most egészen másféle hozzáállásról tanúskodott. Egészen pontosan az látszott rajta, hogy Darioszt immár nagyon is foglalkoztatja a téma.
– Hogyan is működik ez a valami? És hány emberrel bír el egyszerre? És tulajdonképpen mik a hatásai? – sorjáztak a kérdései.
– Hogy hány emberrel bír el egyszerre, azt elég nehéz behatárolni – felelte a pilóta, majd visszakérdezett: – A te földi életedben például mik voltak a leggyakrabban használt tömegoszlató eszközök, ausztrál rendőr barátom?
– Teszem azt, a könnygázgránát.
– Értem. És amikor egy könnygázgránátot alkalmaztatok, akkor meg lehetett határozni teljes pontossággal, hogy az hány emberre fog hatni?
– Nem igazán, legfeljebb nagyjából – ismerte el Dariosz. – Attól is függött, hogy milyen erősségű volt az eszköz, mi volt a szélirány, meg ilyesmik. És persze attól is, hogy milyen messzire tartózkodott a működésbe lépett könnygázgránáttól a delikvens.
– Pontosan ugyanez a helyzet a Szigma-hatásokkal is – bólintott a tatár. – Ezeknek is van egy epicentruma, és természetesen minél közelebb tartózkodik hozzá a célszemély, annál jobban fogja érezni a hatását.
– De mi az a hatás? Nem árulnád el végre?
– Már elmondtam: a Szigma-5 a tompító. Felajzott, ingerült, felhergelt tömegeket képes lecsillapítani, visszafogni, cselekvésükben korlátozni. A hatás spektruma az egyszerű nyugtatástól kiindulva lényegében az átmeneti leszedálásig terjed, természetesen fokozatos jelleggel.
– Na de mi alapján fejti ki ezt a bizonyos hatást? – firtatta Dariosz.
– Nem hiszem, hogy ez az a pillanat, amikor mindezt meg kell beszélnünk – mutatott rá a pilóta. – Legyen elég annyi, hogy alfa-hullámok és különböző rezgések segítségével hat az emberi agyra. Most viszont célszerű lenne az odalenn folyó eseményekre koncentrálnunk, mert bizonyára nem azért soroltak be kettőnket erre a repülésre, hogy én mindenféle kiselőadásokat tartsak neked, hanem hogy rakjuk össze a tudásunkat, és akadályozzunk meg valamit, aminek nem szabad megtörténnie.
Hogy mennyire igaza volt Szubotájnak, azt leginkább Mario élte át odalenn, bár mit sem tudott a Golub fedélzetén elhangzó párbeszédről. Ő ezekben a pillanatokban Zurab felé igyekezett, mert tőle remélte azt, hogy őszinte és részletes tájékoztatást kaphat a kialakult helyzetről.
Amikor odaért a bánatos képű halárushoz, levetette magát a lova hátáról, és bár még mindig zsigeri ellenérzésekkel viseltetett Emma régi ismerőse iránt, megpróbálta mindezt eltitkolva szívélyesen köszönteni a férfit.
Zurab ezúttal sokkal kevésbé volt barátságos, mint például az erdei ösvényen való találkozás alkalmával. Nem elég, hogy kicsit sem örült meg Mario látványának, hanem egyenesen úgy értékelte, hogy a fiatalember lova kitakarja előle azt, ami most mindennél fontosabb volt számára. Ugyanis magában már elkönyvelte, hogy az újonnan alapított egyház, amelyhez nemrég maga is csatlakozott, most fogja az első mártírját felavatni, aki nem kisebb értéket, mint az életét áldozza fel a hitéért.
– Miért vagy ilyen feszült, Zurab? – kérdezte Mario, a barátságosság minden álcáját magára öltve.
– Még kérdezed? – méltatlankodott a halárus, de csak úgy, a fogai között szűrve a szavakat. – Most végzik ki a legidősebb és legnagyobb tudással bíró vezetőnket ezek az istentelen rohadékok.
– Biztos vagy benne, hogy kivégzik? – vonta össze a szemöldökét Mario.
Zurab leemelte a tekintetét a híd közepén álló hatalmas kerékről, és kérdően nézett az olasz fiú szemébe:
– Azt hiszed, hogy van esélye Baskírnak, amikor ezek a démoni alakok állnak vele szemben? – háborgott csöndesen. – Ez a vízpróba igazából nem is próba, hanem egy kivégzés. Ezek a mocsadékok így szokták eltenni az útból azt, aki csak egy kicsit is mást mer mondani, mint ők.
Mario kezdett kissé megzavarodni, és rosszallóan vonta össze a szemöldökét:
– Nem gondolod, hogy mindaz, amit mondasz, ellentétben áll a hiteddel? – kérdezte, de a buta arcú halárus nyomban letromfolta:
– Ennyi időt nem lehet élve a víz alatt eltölteni. Ezek a galád hitetlenek kivégezték Baskírt, a mi öreg tanítónkat. Átkozott legyen a nevük harminc emberöltőn keresztül! – sziszegte mély gyűlölettel.
Mario még mindig nem értette:
– Ha nem hiszel benne, hogy Baskír túlélheti a vízpróbát, akkor egyáltalán hogy nevezheted magad guzeliánusnak? – kérdezte igencsak számonkérően.
Zurab nem igazán fogta fel, hogy ebben az egész történetben hol bújnak meg az ellentmondások. Viszont idejét látta, hogy maga mögé mutasson, és igazolja, hogy nem véletlenül van jelen az ő kis csapata. Felemelte a jobb kezét, a mutatóujját az ég felé emelte, és Mario legnagyobb meglepetésére legalább kétszáz mutatóujj emelkedett a magasba Zurab mögött, igazolván, hogy a guzeliánusok jelentős számban vannak jelen a hídon.
Mario – maga sem tudta, hogy miféle hirtelen jött indíttatásból –, de a jó kétszáz felemelt kezű és égre mutató ember felé biztatólag odaüvöltötte:
– Ne féljetek! Baskír él! És hiába minden evilági fondorlat, Isten megsegíti!
Az olasz fiú felszólamlásának rögtön két fontos következménye is akadt, és ezek közül csak a kisebb jelentőségű volt az, hogy a mintegy kétszáz guzeliánus üdvrivalgással követte a szívének tetsző, lelkesítő harsogást. A nagyobb jelentőségű viszont az volt, hogy Marióhoz csakhamar odalépett egy jól megtermett egyházi testőr, és kérdőre vonta:
– Mit hergeled itt a tömeget, te gyalázatos kis pondró?
Hősünk szemében a félelem szikrája sem volt felfedezhető, amikor bátran visszaszólt az izmos alaknak:
– Ez itt egy szabad köztársaság, én pedig azt mondok, amit akarok!
A tagbaszakadt és Mariónál legalább egy fejjel magasabb férfi arca ekkor skarlátvörössé változott, és miközben megragadta a siheder grabancát, vad ordítozásba fogott:
– Hát akkor majd én kitalálom, hogy mit akartál mondani, te kis patkány! Talán csak nem az egyházunkat, vagy magát Zsatar főpap urunkat akartad a mocskos szádra venni?
A környéken álldogálókat ekkor az a szerencse érte, hogy csakhamar két csudás jelenetnek is szemtanúi lehettek. Az első mindjárt azután következett be, hogy Mario újra visszaszólt a terebélyes férfiúnak. A közleménye leginkább végtelenül provokatív javaslatokat tartalmazott arra nézvést, hogy miképpen szerezhetne a nekihevült fickó természetfeletti szexuális örömöket a jeles főpapnak, és ebbéli ajánlatai során egészen konkrétan megnevezte Zsatar hátsó testnyílását.
A környékbeli hallgatóság tagjai, még a guzeliánusok is – sőt, főképpen ők – hüledezve fogadták a rövid párbeszéd ilyetén alakulását, de az egyházi testőr csöppet sem volt rest, azonnal előhúzta rövid tőrét, és dühödten belemártotta a szemtelen fiatalember hasába. Csakhogy ez a szemtelen fiatalember ettől sem össze nem csuklott, sem el nem bizonytalanodott, hanem mélyen a támadó szemébe nézve kijelentette:
– Megbánod te még ezt, amikor ráébredsz, hogy mi az igazság.
Ebben a szent pillanatban kiemelte a nagy kerék Baskír testét a vízből, és mintha csak a legtermészetesebb dolog lett volna, az öreg Tanító felszökkent a híd korlátjára, szélesen elmosolyodott, karjait széttárta, és átható hangon intézett rövid kiáltványt a bámészkodó sokaság felé:
– Isten megmentett!
Aztán az elsápadt Zsatar főpapra mutatott, és a lehető legfenyegetőbb hanghordozással kinyilatkoztatta:
– Nincsen hatalmad fölöttem!
