December 5-én délután Calais kikötőváros rendőrfőnöke az íróasztalánál ült és újságot olvasott. Ha kapitális közhellyel akarnék élni, azt mondanám, hogy az egyik szeme sírt, a másik nevetett, de ez már csak biológiai értelemben is helytelen lenne, tekintettel arra a körülményre, hogy az egyik szemét még őrmester korában kilőtte egy menekülő bankrabló. Ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy Jacques Varrothue rendőrfőnök felemás hangulatban tanulmányozta a helyi lap két cikkét.
A szóban forgó írásokat ráadásul egyszerre olvasta, ami – ismerjük el – két darab sértetlen látószerv birtokában is jelentős teljesítmény lett volna. Az egyidejű vizsgálatra a két cikk hasonló témája adott okot: az egyik a rendőrség hivatalos jelentését taglalta a Calais-ban történt bűnesetek felderítési arányának jelentős növekedéséről tudósítva, a másik híradás viszont arról számolt be – helyi közvélemény-kutatási adatokra támaszkodva – hogy a lakosság egyre rosszabbnak ítéli a város közbiztonságát.
Itt valami hibádzik! – állapította meg Möszjő Varrothue bosszúsan, s mivel a felderítési statisztika pontosságában biztos volt, hiszen saját kezűleg javította fel az adatokat, az a határozott véleménye alakult ki, hogy csakis a lakosságban lehet a hiba. Elmormolt még néhány káromkodást a szerkesztő nénikéjével kapcsolatban (aki pedig egyáltalán nem tehetett róla, hogy unokaöccse a két cikket egyazon oldalra tördelte be, ezzel is hangsúlyozva az ellentmondásokat), de aztán igyekezett elterelni a figyelmét a dologról. Hátradőlt a foteljében, s gondolatai már a másnap kezdődő szabadsága körül forogtak, mely során szarvasvadászatra szándékozott utazni barátaival a Bacogne-i erdőkbe.
Később az is eszébe jutott, hogy legközelebb már csak a jövő évben kell felvennie a szolgálatot, s az az év ráadásul egészen biztosan jól fog kezdődni a számára, hiszen várhatóan már az első hetekben elő fogják léptetni. Ekkor már csöppet sem volt hullámzó a kedélye, inkább meredeken szárnyalt egyfajta kiegyensúlyozott derű irányába. Ez az idilli lelkiállapot hozzávetőleg két és fél percig állt fenn hősünknél, ekkor azonban a faxkészülék berregése törte meg az iroda bensőséges csendjét.
A rendőrfőnök mit sem sejtve szakította le a hosszú papírtekercset, ám amikor elmélyült az Interpol üzenetének olvasásában, igencsak elkomorultak az arcvonásai. Bár a közlemény mintegy három gépelt oldalnyit tett ki, a lényege összegezhető egy mondatban is, amely szóról szóra megegyezik jelen kisregény címével: vigyázat, jön a Mikulás!
Möszjő Varrothue aléltan omlott elegáns bőrfotelébe, és egy hatalmas sóhaj kíséretében a kezébe temette az arcát. De nem sokáig bírt ülve maradni, rogyadozó lábakkal a bárszekrényéhez vonszolta magát azzal a határozott szándékkal, hogy konyakkal próbáljon enyhíteni egyre inkább elhatalmasodó rémületén. Ám ez némi akadályba ütközött, egyelőre ugyanis képtelen volt nyelni a torkát szorongató sírógörcs miatt.
Bizonyára felmerül a kedves olvasókban a kérdés, vajon miért okoz ekkora megrázkódtatást egy felnőtt embernél az a december elején csöppet sem váratlan előrejelzés, hogy jön a Mikulás? Egyesek talán arra tippelnek, hogy a rendőrfőnöknek nyilván legalább nyolc csemetéje van, és a december hatodikai dátum közeledtével rá kell, hogy döbbenjen, micsoda anyagi terheket fog neki okozni a kis lurkók által olyannyira várt nap.
Nos, nem erről van szó. Möszjő Varrothue-nek mindössze egy gyermeke van, és annak sem ő az apja, bár ezzel egyelőre nincs tisztában, mert a neje immár húsz éve gondosan titkolja előle, és az elkövetkező évtizedekben sem valószínű, hogy tájékoztatni fogja eme tanulságos „genetikai” érdekességről. Az ok tehát nem a gyermekek számában keresendő.
Akkor hát miről van szó? És egyáltalán: hogy jön ahhoz egy ilyen komoly nemzetközi szervezet, mint az Interpol, hogy faxon tájékoztasson magas rangú rendőrtisztviselőket a Mikulás érkezéséről? Talán annyira feledékeny a rendőrfőnök úr, hogy szolgálati közleményben kell értesíteni a Télapó jöttéről, nehogy elmulassza megajándékozni csemetéjét?
Ez sem stimmel. Először is a Varrothue-gyerek már elmúlt húsz éves, mint ahogy a fenti adatokból is következik, tehát már régóta nem igényli, hogy december hatodikán édességgel tömjék tele a csizmáját. Az apukája pedig a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhető feledékenynek, legalábbis a dátumok tekintetében, hiszen az anyósa születésnapját kivéve semmiről sem szokott elfeledkezni, s ez utóbbi dologban is többnyire előre megfontolt szándék játszik szerepet, mintsem gondatlanságból elkövetett amnézia.
Akkor hát mi lehet az ok? Nos, a magyarázat kézenfekvő: az értesítésben nem a jóságos, fehér szakállú, piros ruhás bácsira céloznak, hanem arra a nemzetközi bűnözőre, akinek Mikulás a fedőneve, mert immár huszonöt éve minden december hatodikán kirabol egy ékszerüzletet az Atlanti-óceán valamelyik kikötővárosában. Évtizedek óta fenik rá a fogukat három földrész rendőrei Lisszabontól Caracasig, Bostontól Dakarig.
Mindhiába. A Mikulás mindig gazdag zsákmánnyal távozik a kiszemelt városból, használható nyomok és terhelő bizonyítékok helyett lóvá tett rendőrfelügyelőket és megtépázott tekintélyű csendőrparancsnokokat hátrahagyva, akiket utána rendszerint az idegösszeomlás szélére juttat az a tény, hogy hetedikén már a bulvárlapok címoldalán szerepel a fényképük, közröhejt támasztó közlemény illusztrációjaként.
És most, a fax tanúsága szerint, ez a huszonhat országban körözött, elvetemült ékszerrabló Calais-ba tart…