– Bocsásd meg viselkedésemet, méltóságos fejedelem – szabadkozott Esteban –, de talán mentségemre szolgál, hogy egész végig az ügy megoldásán töprenkedtem, ezért láthattad arcomat olyannak, mintha kissé elkalandozna a figyelmem nemes mondanivalótokról.
Kalrund nagyot fújtatott. Mértéktelen hiúságában – amelyet a bor csak fokozott – kedve lett volna alaposan leteremteni a főszakácsát. Ugyanakkor rendkívüli módon érdekelte, hogy milyen megoldási módozatok születtek meg Esteban kiváló elméjében.
– És mire jutottál? – kérdezte végül, közömbösnek szánt tónusban, de közben a hangja és az orrcimpája is remegett kissé, ami jól mutatta, mennyire kíváncsi a főszakácsa mondandójára.
– Nagyuram, én az imént beleképzeltem magam az ellenség bőrébe – tájékoztatta uralkodóját magabiztos kiállással Esteban –, mert ebben a helyzetben okos dolognak vélem az ilyesmit. Képzelgésem során pedig arra jutottam, hogy ha én lennék a Gunnerud-ház feje, és én raboltattam volna el tulajdon gyermekemet Rőtvárból, akkor mindenképpen úgy érkeznék meg a születésnapi ünnepség helyszínére, mint aki semmit sem tud, és teljesen gyanútlan. Mindenben az eddig megszokott módon cselekednék.
Kalrund egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta a főszakácsa szavait.
– Tehát például ugyanolyan létszámú küldöttséggel érkeznék, mint amekkora ilyenkor szokásos. De azért valahogy szerét ejteném, hogy sokkal több harcosom legyen jelen a kérdéses pillanatban, mint amennyit a külvilág hisz és felismer, elvégre soha nem lehet tudni, hová fajulnak az események az összejövetelen, és mindenképpen jól jön bizonyos helyzetekben a meglepetés ereje, nem is beszélve a létszámfölényről.
A fejedelem összevonta a szemöldökét. Milyen igaza lehet ennek a főszakácsnak! Hiszen az már világos, hogy Rőtvár tele van ellenséges kémekkel, de mi van akkor, ha ezek a kémek egyúttal ellenséges katonák is? Ki tudja, milyen régóta készülnek erre a napra a megátalkodott Gunnerudok? Beépíthették az embereiket az őrszázadba, a pohárnok hivatalába, az istállómester alá, de akár még a konyhára is!
Kalrund képzeletében most felsejlett az a kínzó jelenet, miszerint az esti ünnepségen ellepi a nagytermet a felszolgálók, italhordozók és egyéb teremszolgák hada, majd miután elhelyezik a halsalátás és fűszeres káposztás tálaikat a vendégsereg asztalán, egyszeriben mind kirántják kétélű tőreiket a ruházatuk alól, és úgy állnak ott harcra készen, mint a Gunnerud Hercegség hű katonái.
Még az is lehet, hogy a zenészek között is vannak beépített emberek! Ott van például az a tilinkós! Hát annak aztán igazán sunyi rókaképe van! És mekkora darab ember! Hát nem furcsa, hogy ezekkel a duzzadó izmokkal éppen tilinkós lett, nem pedig a nagydobot üti? Gyanús, nagyon gyanús…
Kalrund érezte, ahogy egy kövér izzadságcsepp elindul a halántékán a szakálla felé. Nem tudta volna eldönteni, hogy a harag vagy a félelem tornyosul most magasabbra a lelkében. Legfőképpen magára haragudott, amiért korábban nem vetett számot azokkal az eshetőségekkel, amelyek ezen beszélgetés közben merültek fel, a félelme pedig abból származott, hogy jól felépített és nem is olyan régen még igen ravasznak gondolt tervét, amely a Hercegség bekebelezésére irányult, éppen ezek a nyomorult Gunnerudok fogják meghiúsítani, akiket olyannyira megvetett.
Legszívesebben a falba verte volna a fejét, és olyan átkok végeláthatatlan sorozatát gondolta ki magában, amelyeket még így, italtól felhevülten sem akart hangosan kimondani. Aztán fújtatott egy nagyot, és újra a feketeboros palack után nyúlt. Miközben töltött magának egy újabb adagot, megpróbált némi higgadtságot erőltetni háborgó lelkére.
Nincs itt semmi baj, hosszú még a nap, estig sok mindenre van idő – nyugtatta magát. – És most már rendelkeznek azzal az előnnyel, hogy nagyjából sejtik, mire készülhetnek a Gunnerudok. Azok a nyomorultak nyilván azt képzelték, hogy csak jóval később, úgy déltájban derül fény a madárfejű fiacskájuk eltűnésére, de szerencsére Lanagrid rossz álmának köszönhetően máris a tettek mezejére léphetnek. Hála legyen az isteneknek, amiért azt a rossz álmot Lanagridra bocsátották! És ha az istenek velük vannak – márpedig mi másnak volna egyértelmű jele ez? – akkor hiábavaló lesz a hercegségiek minden aljas mesterkedése, a végén úgyis a Kalrund uralkodóház kerül ki győztesként az eseményekből!
A fejedelem optimizmusa nem sokáig tarthatott, és eme hanyatlás egy egyszerű kopogással vette kezdetét. Az őrparancsnok kért bebocsáttatást a trónterembe, és miután megkapta az engedélyt, nagy sebbel-lobbal be is haladt, ám a helyiség közepén megtorpant, és lapos pillantásokat vetett mind Lanagridra, mind a főszakácsra.
– Na, mi van? – hördült fel türelmetlenül Kalrund. – Mit forgatod a fejed, mint valami félénk gázlómadár? Jelenteni jöttél, nemdebár?
– Valóban, nagyuram – hajtotta meg a fejét újból a katona –, de amit jelentenem szükséges, engedelmeddel, csakis méltóságodra tartozik.
Az uralkodó kezdett kijönni a béketűrésből:
– Ő itt a lányom, ha nem ismerted volna fel. Nincsenek titkaim előtte. Ez pedig a főszakácsom, aki szintén élvezi a bizalmamat, olyannyira, hogy jelenleg éppen tanácsadói minőségben van jelen a trónteremben. Beszélj hát, nyomorult, mert levágatlak!
Az őrparancsnok eddig sem volt a nyugalom szobra, de most már szinte patakzott az izzadság a sisakja alól, és ha nem lett volna oly busa szemöldökökkel ellátva, a homlokán alágördülő verítékcsöppek már rég a szemébe folytak volna.
– Bocsánatodért esedezem, nagyuram – nyögte ki rekedten –, de szavaimat mások előtt ki nem mondhatom, mert szilárd meggyőződésem szerint azokat csakis méltóságoddal közölhetem. – Azzal féltérdre ereszkedett a fejedelem előtt.
Kalrund méltatlankodva harákolt egy erőteljeset, de aztán megadóan széttárta a karját, majd intett a lányának és Estebannak, hogy egy időre hagyják el a tróntermet, és keressenek más elfoglaltságot maguknak.
Amikor kettesben maradtak, az őrparancsnok felegyenesedett, és remegő hangon a következőt jelentette:
– Méltóságos uram, Milla úrnőt éjjel valaki kiszabadította a várbörtönből.