A walesi bárdok (7/7. rész)
Amikor Gergő is odajárult nagyapó elé, az egész család elcsendesedett, és kíváncsian várták, hogy lehulljon végre a lepel a nagy titokról. A kisfiú most, hogy minden tekintet rászegeződött, kissé zavarba jött, de az első néhány szó után hamar túltette magát rajta:
– Nagyapó születésnapjára. Almási Gergő verse – konferálta fel magát, aztán belekezdett abba a versbe, amelyet a tavaszi szünet ihlető napjai óta faragott, és azóta is folyton csinosított.
Talán túl sok volt benne a ragrím, néhol a ritmus is megbotlott kissé, nagyapó azonban úgy érezte, soha ez alatt a hatvanhét év alatt nem hallott ennél gyönyörűségesebb költeményt, és bizony már a második strófánál kicsordult a könny a szeméből.
Gergő a szavalat végén benyúlt a zsebébe, és elővett egy összehajtogatott papírlapot:
– Tessék, hogy bármikor elolvashasd, amikor csak akarod – nyújtotta át a kisöregnek a vers írásos változatát. – De persze megtanultam kívülről, hogy lásd, nem volt hiábavaló az az egy hét, amit tavasszal itt töltöttem. Már csak azért sem, mert év végére négyesre javítottam az irodalom érdemjegyemet, és ezt csakis neked köszönhetem, nagyapó.
A derék asztalosmester még mindig a vers hatása alatt állt. A meghatottság annyira szorongatta a torkát, hogy csak hosszú percek múlva tudott megszólalni:
– Biztos emlékszel rá, amikor arról beszéltem neked, mennyire szerettem volna tanár lenni. Már gyerekkoromban felfigyeltem rá, hogy van érzékem ahhoz, hogy továbbadjam a tudásomat másoknak. Legtöbbször a kisebb testvéreimnek meséltem, akik még nem ismerték a betűket. Kinizsi Pál vitézkedéséről, a kurucok hőstetteiről, Bem apóról, Petőfiről regéltem nekik azokat a történeteket, amiket az iskolában olvastam, vagy éppen az öregeinktől hallottam. Nagyon élveztem, hogy a csöppségek mindig csillogó szemmel, tátott szájjal hallgatták a históriáimat. Nem emlékszem, mikor fogalmazódott meg először bennem, de egész fiatal életemben arra készültem, hogy egyszer majd tanár leszek.
Amikor kitört a forradalom, másodéves hallgató voltam a főiskolán. De a tanulmányaimat már nem volt módom befejezni. Mivel részt vettem a forradalmi diáktanács munkájában, börtönbüntetés lett a részem. Iszonyú nehéz volt az a három év. Nem a bezártság, és nem is a társaság miatt. A legcsodálatosabb emberek népesítették be akkoriban a börtönöket. Azt volt nehéz elviselni, hogy mindennap azzal a gondolattal keltem és feküdtem: én már soha az életben nem lehetek tanár. Éreztem, hogy nem lennék képes itt hagyni a hazámat, és azt is tudtam, hogy a kommunisták többé nem fogják engedni, hogy érvényesüljek, életem hivatásának tehát mindörökre búcsút mondhattam.
– És mikor tanultad ki az asztalos szakmát? – kérdezte Gergő.
– A börtönben, az alatt a három év alatt. Eleinte szívemből gyűlöltem az egészet. Mintha csak a gyalu meg a fűrész tehetett volna az álmaim szertefoszlásáról. De hát, nem volt mit tenni, reméltem, hogy egyszer eljön a szabadulásom napja, és tudtam, hogy értelmiségi pályáknak még csak a közelébe sem fog engedni a hatalom, tehát a két kezem munkájából kell majd megélnem. Aztán lassacskán beleszerettem a fába. Azzal vigasztaltam magam, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy mit csinál az ember, a fontos az, hogy szívvel-lélekkel csinálja, a Mindenható gyönyörűségére és embertársai épülésére, és akkor jóval hasznosabb életet élhet, mint ha folyton a múlton kesereg. De azért nagyon jólesett, amikor nemrég, ha csak egy hétre is, de úgy érezhettem magam, mintha tanár lennék. Ha egész életemben az lettem volna, akkor sem érhetett volna nagyobb öröm, mint azzal, hogy épp a kisunokámmal tudtam megszerettetni a verseket, és sikerült vele megértetnem, hogy akármilyen kort élünk, nem szabad pazarló módon bánni azokkal a lehetőségekkel, amik Isten kegyelméből kerülnek az utunkba.
Egy pillanatra elhallgatott, a kezében szorongatott papírlapba mélyedt, aztán így folytatta:
– Ezt a verset bekeretezem, és felteszem a falra. Ha ránézek, mindig az jut majd eszembe: együtt van benne a fa, a vers és az unokáim szeretete. Az életem immár szép kerek egész lett, és nem kell sajnálnom semmit, bárhogy is történt. Minden jó így, ahogy a Gondviselés elrendezte.
