Bogár a fülben
Egy szombati napon anyának vendégei érkeztek. Egy régi kedves osztálytársa tett látogatást az Almási-házban, és magával hozta hétéves kisfiát, Petikét. A két egykori padtárs boldogan ölelkezett össze a kapuban.
– Nahát, Julikám, te semmit sem változtál a tízéves érettségi találkozónk óta! – bókolt a vendég.
– Te viszont annál inkább, Ágikám! Csinosabb vagy, mint valaha – viszonozta a dicséretet Almásiné.
A két barátnő letelepedett a kerti padra a lugasban, és természetesen a régi szép iskolaévekről kezdtek beszélgetni. A kedélyes nosztalgiázást azonban időről időre megzavarta Petike nyafogása.
Petikét az utóbbi időben még egy magát elfogulatlannak tartó szemlélő is meglehetősen nyafogós, hogy ne mondjam: hisztis kisfiúnak tartotta volna. Petike nyafogási hajlamát a legkülönfélébb dolgok hozták elő. Nyafogott, ha főzeléket kellett enni; nyafogott, ha arra kérte az édesanyja, hogy csináljon rendet a szobájában; és nyafogott, ha el kellett készítenie a házi feladatot. A nyafogás volt az első számú fegyvere, mellyel az élet mindazon kihívásai ellen védekezett, amelyek nem voltak az ínyére. Amikor ez a csodafegyver nem kecsegtetett sikerrel, Petike magasabb riadófokozatba kapcsolt, és jött az a bizonyos hiszti.
Most is, amikor Almási néni lekváros buktával kínálta, fájdalmas arckifejezéssel görnyedt előre:
– Nem kérek, nagyon fáj a hasam – jelentette ki nyafka hangon.
Almásiné rémült tekintettel mustrálgatta a kisfiút, de barátnője nyomban megnyugtatta:
– Hagyd csak, Julikám, nem kell rá odafigyelni. Én is ezt a taktikát alkalmazom újabban, mert le szeretném szoktatni a folytonos hisztizésről.
És valóban, mint akit hirtelen kikezelt egy csodadoktor, Petike kiegyenesedett, kisimultak az arcvonásai, és önfeledten szaladt vissza a kert végébe, hogy folytassa a játékot az ikrekkel. De nem szándékozott sokáig békén hagyni az édesanyját, pár perc múlva kétségbeesett kiabálás hallatszott az almafa felől:
– Anyu! Belerepült egy bogár a fülembe!
A felnőttek először viccesre vették a figurát. Petike mamája például hahotázva megjegyezte:
– Ha tudnád, kisfiam, nekem hányszor ültettek már bogarat a fülembe!
– Az elég baj, mert így biztosan bogaras vénasszony lesz belőled – csipkelődött Julika.
A kis lurkó viszont ezúttal csöppet sem találta mókásnak a dolgot. Odaszaladt a mamájához, és riadtan mutogatta neki a bal fülét.
– Én nem látok benne semmit, kisfiam – próbálta megnyugtatni az édesanyja. – Biztos, hogy bogár volt? Nem lehet, hogy csak egy falevél, vagy egy vékony ágacska csiklandozta meg a füledet?
– Bogár volt, éreztem, ahogy bemászik – bizonygatta Petike elkeseredetten, majd hüppögve hozzátette: – Most is ott van, érzem, ahogy mocorog.
Közben az ikrek is odasiettek, és együttérző pillantásokkal szemlélték az eseményeket.
– Ez biztosan nagyon fájdalmas lehet – jelentette ki mély részvéttel Öcsi.
Almási Károlynénak hirtelen eszébe jutott valami:
– Hugi, szaladj be a házba, légy szíves! Hozd ki a kisebbik tölcsért, meg egy kancsó langyos vizet. – Aztán maga mellé ültette a kerti padon az egyre keservesebben síró kisfiút. – Gyere, Petikém, hajtsd szépen a fejecskédet az ölembe.
A kisfiú szót fogadott, a jobb oldalára feküdt, és engedelmesen odatartotta a bal fülét. Julika pedig óvatosan beillesztette a tölcsért, és egy kis vizet loccsintott bele. A bogár ekkor szomorúan konstatálta odabenn, hogy kopoltyú híján nem fog tudni életben maradni, és szépen fölevickélt a víz tetejére.
– Na, már kinn is van az a csúnya bogár – vigasztalta Julika a rémülten sivalkodó kisfiút. – Látod, kincsem, ezért nem szabad fölöslegesen nyafogni, mert amikor valóban bajba kerülsz, vagy ha tényleg megfájdul valamid, hiába sírsz, mert anyuka azt fogja hinni, hogy csak a szokásos nyafogásról van szó.
Petike aznap este a folyton farkast kiáltó kisfiú meséjével aludt el. Mielőtt álomba merült volna, szentül megfogadta magában, hogy megjavul, és véget vet a nyafogós korszaknak, egyszer és mindenkorra.
