A walesi bárdok (7/5. rész)
Ennek az érvelésnek a tükrében immár teljes volt Gergő lebukása, de ő nem adta át magát egészen a szégyenérzetnek, mert egyvalami nagyapó látnoki képességeinél is jobban érdekelte. Nevezetesen: ha A walesi bárdok nem a walesi bárdokról szól, akkor ugyan miről?
– A hazaszeretetről, a büszkeségről, a 48-as forradalomról, az osztrák császárról, sőt, ha hiszed, ha nem, még Petőfi Sándor is szerepel a versben – adta meg a választ a derék asztalosmester, majd unokája elképedt tekintetétől kísérve így folytatta: – 1857-ben Ferenc József császár Magyarországra látogatott, s ez alkalomból kérték fel Arany Jánost egy üdvözlő költemény megírására. Ő azonban erre nem volt hajlandó, inkább megírta A walesi bárdokat, ami a leghazafiasabb, legcsattanósabb, egyszersmind a legelegánsabb válasz volt a felkérésre.
Nagyapja lelkes magyarázata nyomán Gergő lassacskán kezdte megérteni, kit is kell behelyettesíteni Edward angol király szerepébe, és hogy a Habsburg Birodalom mely tartományát is jelképezi Wales a költeményben. Ám egyvalami még mindig nem volt világos előtte:
– Jó, jó, de hol van itt Petőfi Sándor? Hiszen ő akkor már rég elesett Segesvárnál!
– Figyelj rám jól, kisunokám, szerintem magadtól is rá fogsz jönni – biztatta a kisöreg, azzal érces hangján belefogott a szavalatba.
A következő percekben Gergőnek a szája is tátva maradt a csodálkozástól. Álmában sem gondolta volna, hogy a nagypapája betéve tudja mind a harmincegy versszakot, a kisöreg ráadásul olyan átéléssel adta elő a költeményt, hogy akár még hivatásos színészek is megirigyelhették volna.
Amikor véget ért a szavalat, a kisfiú szeretett volna valami igazán elismerő, dicsérő szót mondani, de az elfogódottsága nem tette lehetővé, hogy bármit is szóljon. Szerencsére nagyapó megoldotta a helyzetet, mosolyogva simogatta meg unokája buksiját:
– Ha semmi más haszonnal nem kecsegtetett volna, hogy annak idején, kisiskolás koromban megtanuljam ezt a verset, mint az, hogy egyszer majd láthassam az unokám elismeréstől csillogó tekintetét, már akkor is megérte volna – jelentette ki büszkén, aztán így folytatta: – De persze a verstanulásnak nem csak ez a haszna. Sok más egyéb mellett kitűnően fejleszti például a memóriát is, aminek aztán az élet bármely területén jó hasznát veheted.
Erről most már nem kellett különösebben győzködni Gergőt, hiszen hatvanhat éves nagyapja minderre fényes bizonyítékkal szolgált az imént. A kisfiú agyában halványan motoszkálni kezdett a felismerés, hogy talán mégsem bánt igazságosan a tanárnőjével, amikor azzal vádolta, hogy kizárólag a gyerekek bosszantása céljából látja el az osztályt ilyesféle házi feladatokkal.
Nagyapó javaslatára aztán négy versszakos bontásban hozzáfogtak a költemény memorizálásához, s ez igen hatékony módszernek bizonyult, másfél óra elteltével ugyanis már olyan hibátlanul és lelkesen szavalták együtt a verset, hogy talán még magának Edward királynak is elment volna a kedve idegen tartományok elfoglalásától, ha valami csoda folytán e percben a mátraaljai kis ház tisztaszobájában tartózkodik.
– No, tudod már, kisunokám, melyik az a két versszak, amelyik Petőfi Sándorról emlékezik meg? – kérdezte a kisöreg.
Gergő pillanatnyi habozás után hozzáfogott az idézethez:
– „Elhullt csatában a derék – / No halld meg, Eduárd: / Neved ki diccsel ejtené, / Nem él oly velszi bárd. / Emléke sír a lanton még – / No halld meg, Eduárd: / Átok fejedre minden dal, / Melyet zeng velszi bárd.”
Aztán, már jóval csöndesebben, hozzátette:
– Milyen kár, hogy nem te vagy a magyartanárunk, nagyapó! Szerintem sokkal rátermettebb vagy, mint a mi Ibolya nénink. Nem hittem volna, hogy ilyen játszi könnyedséggel is meg lehet tanulni ezt a sok versszakot… Sohasem szerettél volna tanító lenni?
A derék asztalosmester egy pillanatra a múltba révedt, aztán így felelt:
– Tudod, én történelemtanár szerettem volna lenni, de a kommunisták nem engedték. Bizonyára attól tartottak, hogy valóban a történelmet tanítom meg a diákjaimnak, nem pedig az ő hazugságaikat… Látod, többek között ezért is leszek olyan szomorú, amikor azt kell tapasztalnom, hogy valaki pusztán nemtörődömségből, hanyagságból elpackázza azokat az esélyeket, amiket az élet tálcán kínál fel neki.