Vasárnapi ebédek #95

A walesi bárdok (7/3. rész)

Amikor Gergő felöltözködött, nagyapó kézen fogta, aztán Kópé kutya kíséretével elindultak a főutcán. Nemsokára kiértek a faluból, s onnantól már csak a holdfényre hagyatkozhattak.
– Hová megyünk? – érdeklődött a kisfiú elfogódottan.

– Idejében megtudod – hangzott a titokzatos válasz, s Gergő szinte maga előtt látta a hamiskás mosolyt a kisöreg szája szegletében.

Lefordultak a kövesútról, és nekivágtak a hegyoldalnak, ám mire éppen kezdett volna fárasztóvá válni a hegymenet, nagyapó már meg is állapodott egy kidőlt farönknél. Kényelmesen letelepedett rá, aztán előhúzta a zsebéből a pipáját és a dohányzacskóját.
– Most pedig ülj le ide mellém, kisunokám, és várj türelemmel.

Gergő nem kérdezett semmit. Tudta, hogy nemsokára úgyis megvilágosodik minden. És ez bizony szó szerint így történt. Kisvártatva előbukkantak a nap első sugarai, és incselkedve csiklandozni kezdték a hegyek ormát, aztán lassacskán bronzvörös palástot húztak a hegyoldalt borító erdőre.

Gergő még sohasem látott napfelkeltét, nem csoda hát, hogy jó időre elakadt a szava a magával ragadó látványtól. Amikor hosszú percek múltán először meg bírt szólalni, csak úgy sorjáztak az elragadtatott jelzők a szájából.

– Nagymamád is épp ilyen rajongással áradozott, amikor először kihoztam ide – somolygott a kisöreg, miközben rágyújtott a pipára. – Nem is csoda, hogy nyomban igent mondott, amikor itt, ezen a szent helyen megkértem a kezét.

– Milyen kár, hogy manapság már egyáltalán nem érdekli a lányokat a romantika – sajnálkozott a kisfiú.

– Badarság – legyintett nagyapó. – Akárhogy is változik a világ, a lányok mindig romantikus lelkek maradnak. Semmi sem tudja úgy ellágyítani a szívüket, mint a napfelkelte, vagy éppenséggel egy szép, szerelmes költemény…

Most, hogy a versek témaköre újból napirendre került, Gergő gyanakodva fürkészte nagyapja arcát, ám egyelőre semmit sem tudott leolvasni róla. A kisöreg a szemközti lankákra függesztette a tekintetét, és elábrándozva pöfékelt:
– Még néhány év, és eljön az az idő, amikor már nem öregapáddal fogsz hajnalban kimenni a természetbe, hogy meglesd a nap első sugarait. Akkor aztán meg fogod látni, hogy a lányok igenis odavannak a romantikáért. És ugyan mi lehet romantikusabb a napfelkelténél, meg egy szép szerelmes versnél?… Aztán meg, tudod, a versek nemcsak a lányoknak tetszenek ám! Istennek is fölöttébb a kedvére valók. Ez már csak azért is így lehet, mert igen sok hasonlatosságot lehet fölfedezni köztük.

Gergő riadtan kapta fel a fejét:
– Te jó ég! Nagyapó, nem félsz, hogy elkárhozol?

A kisöreg elgondolkodva bocsátott útjára egy kékes színű füstkarikát, s közben a szeme korántsem a kárhozattól való félelemtől csillogott.
– Tudod, a hit nélkül élő emberek mindig amiatt akadékoskodnak, mindig azt kérdezik: ha valóban létezik Isten, miért nem mutatja meg magát? Miért nem lehet találkozni vele sehol sem?… Nem veszik észre, hogy Isten ott van minden fűszálban, ott van a napfelkeltében, vagy éppen négylábú barátaink tekintetében – simogatta meg Kópé kutya buksiját. – No, hát pontosan így áll a helyzet a versekkel is. Olyan ez, mintha valaki azt mondaná: a Nemzeti dal csupán egy darab papír. Csakhogy a vers, bármilyen furcsán hangzik is a számodra, nem tintából és papírból áll. Hiszen képzeld csak el: ha valamely ostoba ember felgyújtaná az összes könyvtárat, elégetné az összes verseskötetet, máglyára hajítaná minden iskolás gyerek irodalom tankönyvét, utána joggal hihetné-e, hogy győzedelmeskedett a versek fölött? Onnantól kezdve talán megszűnne létezni a Nemzeti dal, a Himnusz, vagy a Szózat?… Nem, barátocskám. Ez az ostoba fráter bizony lefelé görbülő szájjal venné tudomásul, hogy fabatkát sem ért az igyekezete. A versek tovább élnének az emberek lelkében, földi hatalom számára elpusztíthatatlanul.

Sokáig beszélgettek még a kidőlt farönkön kuporogva, aztán, amikor a nap már egészen előbújt a hegyek mögül, hazaindultak. Már majdnem benn jártak a faluban, amikor nagyapó megkérdezte:
– No, segéd úr, volt-e valami hasznod ebből a mai reggelből?

– Semmi a világon – csóválta a fejét incselkedve Gergő, aztán gyorsan hozzátette: – Látszólag… De persze jól tudom, hogy nagyon is a hasznomra vált ez a gyönyörű hajnal.